I.
A mécs egyforma lánggal ége
Szobánkban egész éjen ált':
De sziveinknek reménysége
Mindegyre halványabbá vált.
A kisded ágy félárnyban álla,
A mécs reá nem süthetett:
Én s anyja virrasztottunk nála
S őrzők a drága életet.
Az óra szíve vert szünetlen,
Az ő kis szíve csak alig!
Mi lestük, tapogattuk ketten:
Még verni fog tán, hajnalig...
Mikor a hajnal mosolyától
Az ablak halványszürke lett:
úgy borult mint egy szürke fátyol
A két szép szemcsillag felett.
S mikorra a mécset kioltók,
És künn a nap fényben kele:
Kebleinkről a kis mosolygót
A mennyország ölelte le...
II.
Mintha fehér tiszta hóra
Rózsa szirma volna szórva,
Ugy feküdt ott haloványon,
A fehér halottas ágyon.
Oly szép volt a teritőn!
Mint a virág a pohárban,
Míg körüle illatár van:
Folyvást hervad, mintha tépnék,
Holtra vál, de egyre szép még:
Oly szép volt a teritőn!
Két kis keze összetéve,
Rozmarinszál a kezébe:
Szép homlokán koszorúba
Aranyhaja volt borúlva...
Oly szép volt a teritőn!
Két szeme két kiégett fény:
Ráborúlva lágyan, enyhén
Szempillái selyemárnya...
Ajka most is csókra várva...
Oly szép volt a teritőn!
Sirva néztük ennyi szépség
Kioltott, elhamvadt mécsét,
S édes jövőnk, drága multunk
Romjaira ráborúltunk...
Oly szép volt a teritőn!
III.
Meglátogatjuk őt naponta
A temetőnek fái közt...
- Az őszi ég sir, gyászba vonva,
A szellő is fátyolt kötöz:
Az akác sárga lombja hullong:
A kis halottra szemfedél:
De nyugtalan rezg lenn a bús lomb,
S titkos jajszó, mely közte kél.
A föld alól valami suttog...
- Mozdúlnak a rögök talán?
Nyílik a koporsó alattok?
S ő leng-e föl, a drága lány?
"Hallod-e apja?" - Én nem hallom:
Az anyaszív hallhatja csak:
Suttogva kél lágy, égi dallam,
S a titkos zárak nyilanak.
"Hallod-e apja?" kérdi újra.
De én nem hallok egyebet:
A száraz lombot a szél fújja,
S a suttogó árny fut, lebeg...
A fák közt már olyan setétes,
Oly hűs az est, a szél süvölt.
- Burkold magad' jobban be, édes,
Jer, hagyjuk itt alunni őt!
IV.
Mentül többet gondolunk rá,
Annál jobban fáj halála:
Emlegetjük, elsiratjuk,
S szivünk nyugtát nem találja.
Míg beteg volt: kebelünkön
Melengettük, csititgattuk:
Szenvedését mi is osztók,
S jól esett, hogy megoszthattuk.
Halva: szivünkről szakadt le:
Jaj de láttuk legalább, a
Koporsóban, virágok közt,
Mosolygni a halálba'...
Hogy a temetőbe vittük:
Megnyugodtunk, hogy megnyugvék.
Szenvedőnek, kis szivének,
Mondtuk, ez legboldogabb vég.
Mikor onnan hazajöttünk:
Tele szivvel, üres házba:
Azt hivők, majd enyhül a seb
Hogyha el fog múlni lázza...
S most hogy az sincs: vesszük észre,
Hogy a nyil sziven talála!
Mindig, mindig emlegetjük,
S mindig jobban fáj halála...
V.
Milyen vidáman csenge a ház,
Mig benne ő lakott...
Minden fehér függönyt hogy megráz,
Megcsörrent minden ablakot.
Nem maradott egy könyv a helyén:
Ha mondám: csitt! - ingerkedett:
"Keress apa!" s hogy nem lelném,
Elbújt a vén karszék megett.
Ha anyja jött: szaladt elébe
S kiáltva fogta térdit át:
És felkivánkozott ölébe,
S ott csókkal kezde uj vitát.
Ha irtam dalt vagy szentbeszédet,
Ugy rám esett a kis bohó, -
Hintázni a lábomra lépett,
S se dal, se prédikáció.
A kis pintyőke ágról ágra
Oly könnyeden nem száll, röpűl:
Mint szálldosott e kis madárka,
Csevegve asztalom körűl...
Milyen vidáman csenge a ház!
- Hajh, most e zaj kiköltözött,
Oda kisérte őt, ott tanyáz
A sirkert halmai között.
E vig csengés őt úgy szerette:
Hogy visszhangja is vele ment.
S hogy ne legyünk magunk: helyette
Beszállt a temetői csend!
VI.
Kártyáival hogy' játsza gyakran!
Én neki házat épiték...
Tapsolt, ujjngott amint raktam,
S unszolt: fölebb, magasbra még!
"Boldog gyerek! Egy kártyaházba
- Mondám, - hogy elgyönyörködöl!
S egy ajk fuvalma ha megrázza:
Az egész szépség összedől."
De ő örült és örömében
Szivemnek is öröme tölt.
Ugy el-néztem: "Drága szépem!
Kinél szebbet nem tart a föld!
S ha már bimbó korában ily szép:
Milyen lesz mint kinyilt virág!
Szivünk tán el se birja kincsét,
Mint túlgazdag virágos ág.
Ha majd az iskolába járhat,
S annyit mesél, cseveg velünk:
Ha futkos és játékba fárad
S párnája lesz lágy kebelünk:
Ha majd anyjának segitsége,
Varr, főz, kisebbet tanit:
Ha majd új érzés kél szivébe',
S pirúlva rejt el valamit.
Ha majd, - oh bár szivünk megérje! -
Látjuk mint boldog szende nőt,
Szép, deli, nemes lesz a férje,
Akire büszkén bizzuk őt..."
Oh balga szív! Reményeidnek
Csal-álmain gyönyörködöl?
A halál keze egyet intett:
S a kártyaház mint összedől!...
VII.
Pici kis kezeit
Minden áldott este,
Ahogy az anyjától látta
Szépen összetette.
Nem imádkozott ő,
Kicsi volt még arra:
S mégis mintha az istenhez
Szállani akarna.
Büntetlen kis szive
Amit érzett, gondolt:
Legtisztább imádságunknál
Szebb, ártatlanabb volt.
Kérdeztük, mi vagy te?
"Angyalok testvére."
S lehajtotta pici fejét
Anyja kebelére.
Kérdeztük, kié vagy?
S mint egy csöndes ávé
Édesdeden hangzott ajkán:
"Apáé, anyáé."
Kérdeztük, hová mégy?
"Angyalkákhoz mék én."
S letettük a kis vánkosra,
Ott elaludt békén...
Igazán az volt ő:
Angyalok testvére
Igazán, hogy játszadozni
Angyalkákhoz tére:
Csak az nem volt igaz:
"Apáé, anyáé..."
Akkor sem volt már a mienk,
Hanem a halálé...
VIII.
Eltűnt, örökre eltűnt a leányka,
Szivünk szerelme, fénye. gyönyöre.
Kioltva élte, mint tündéri lámpa,
Mit durva kéz elzúza, széttöre.
De mégis él ő, él örökre nálunk,
Szivünk, szemünk nem veszti el soha.
Mi szépet, jót az életben találunk:
Mind az ő képe, mind az ő nyoma...
Ha szép virágot látunk, gyönge szirmán
Bibor szinét mosolygva viselőt:
Az ő mosolygó ajka lesz az nyilván,
Amint virúla szemeink előtt.
Ha égni látunk csillagot, estenden,
Rezgő sugárral nézni le reánk:
Ott ő vigyáz a mély, a néma csendben,
Az ő szemének fénye az a láng.
Ha ablakunkon kis madár kocogtat:
Meleg szobába hivjuk, vesszük őt:
És megtöröljük szárnyát, a fagyottat,
S keblünkre vonjuk a kis csevegőt.
Ha álmainkban szép angyal jelen meg,
És fűszeres lesz ajkunknál a lég:
Játékitol a magos, tiszta mennynek,
Ő jő, hogy apját, anyját lássa még.
S ha valami jót adhat még az élet,
Ha még derűl nap, még virúl tavasz,
Ha borus arcunk, lelkünk még föléled:
Az tőle jő, az ő áldása az!
IX.
Oh szép az égen a csodás szivárvány:
Oh szép a földön a szelid virág:
A délibáb a róna láthatárán,
S domb oldalán a zöldelő borág:
A pálmaerdő, kelet hő legében,
Sivár pusztán az álmodott oáz:
Holdfény a tenger tükörén, fenéken
Rejtett gyöngyével fénylő csigaház.
Piciny kolibri tünde-fényü szárnya,
E napsugárban lebegő rubin:
S pihenve fűszerédes szandal-árnyba'
Az égből idetévedt Cherubim:
A Gangeszen himbáló lenge sajka:
A drága lótusz, e csodás növény:
A húrik csillagszeme, ámbra-ajka,
S a könnyü habcsók Venusz bájövén:
Oh szép...de szebb volt mindennél a lányka,
Szivemnek édesb volt tekintete!
Hisz a világ, - hogy elhúnyt szeme lángja, -
Mind e szépség dacára fekete!...
X.
Ne félj, virág a földön nyil még,
Habár most mind elhervadott.
S az ég gyászát öröknek hinnéd?
Majd gyújt megint sok csillagot.
S a kis Ilonka halva lenne?
Nem, néki sincs örökre vége!
Földön virág, csillag a mennybe',
És szivünknek az ő emléke!...
XI.
Nem tudja azt, nem sejti senki,
Milyen nagy a mi bánatunk:
Azért hogy szivünk nem fakad ki,
A sors ellen nem támadunk.
Nem tördelődzünk vad keservvel,
Mint zuhatag a gát körűl:
Némák vagyunk, mint az a csermely
Mely mélyre ás be s elmerűl.
A temetőt föl mire vernők?
Nem adja vissza gyermekünk.
Mint madárdalra siket erdők,
Csak bús visszhangot ad nekünk.
Jobb visszatérnünk kis szobánkba,
Hol senki meg nem háborit.
Félárnnyal önt körül a lámpa
S reánk szelid fátyolt borit.
Itt ajtót, ablakot bezárva,
Könnyel vigasztaljuk magunk.
Könyűinknél, szivünk bajára
Jobb irt nem is találhatunk.
XII.
Szállj le, szállj le csevegő madárka,
Szép Ilonkánk zöldelő sirjára.
Zöldel a sir, be van már hantolva,
Fűmagot is szedegethetsz róla.
Bokor is van, rózsatő felette:
Rajta biztos fészkedet leled te:
Szállj rá madár s folytasd hangosabban,
Amely dalt én, sirván, félbehagytam.
A mécs egyforma lánggal ége
Szobánkban egész éjen ált':
De sziveinknek reménysége
Mindegyre halványabbá vált.
A kisded ágy félárnyban álla,
A mécs reá nem süthetett:
Én s anyja virrasztottunk nála
S őrzők a drága életet.
Az óra szíve vert szünetlen,
Az ő kis szíve csak alig!
Mi lestük, tapogattuk ketten:
Még verni fog tán, hajnalig...
Mikor a hajnal mosolyától
Az ablak halványszürke lett:
úgy borult mint egy szürke fátyol
A két szép szemcsillag felett.
S mikorra a mécset kioltók,
És künn a nap fényben kele:
Kebleinkről a kis mosolygót
A mennyország ölelte le...
II.
Mintha fehér tiszta hóra
Rózsa szirma volna szórva,
Ugy feküdt ott haloványon,
A fehér halottas ágyon.
Oly szép volt a teritőn!
Mint a virág a pohárban,
Míg körüle illatár van:
Folyvást hervad, mintha tépnék,
Holtra vál, de egyre szép még:
Oly szép volt a teritőn!
Két kis keze összetéve,
Rozmarinszál a kezébe:
Szép homlokán koszorúba
Aranyhaja volt borúlva...
Oly szép volt a teritőn!
Két szeme két kiégett fény:
Ráborúlva lágyan, enyhén
Szempillái selyemárnya...
Ajka most is csókra várva...
Oly szép volt a teritőn!
Sirva néztük ennyi szépség
Kioltott, elhamvadt mécsét,
S édes jövőnk, drága multunk
Romjaira ráborúltunk...
Oly szép volt a teritőn!
III.
Meglátogatjuk őt naponta
A temetőnek fái közt...
- Az őszi ég sir, gyászba vonva,
A szellő is fátyolt kötöz:
Az akác sárga lombja hullong:
A kis halottra szemfedél:
De nyugtalan rezg lenn a bús lomb,
S titkos jajszó, mely közte kél.
A föld alól valami suttog...
- Mozdúlnak a rögök talán?
Nyílik a koporsó alattok?
S ő leng-e föl, a drága lány?
"Hallod-e apja?" - Én nem hallom:
Az anyaszív hallhatja csak:
Suttogva kél lágy, égi dallam,
S a titkos zárak nyilanak.
"Hallod-e apja?" kérdi újra.
De én nem hallok egyebet:
A száraz lombot a szél fújja,
S a suttogó árny fut, lebeg...
A fák közt már olyan setétes,
Oly hűs az est, a szél süvölt.
- Burkold magad' jobban be, édes,
Jer, hagyjuk itt alunni őt!
IV.
Mentül többet gondolunk rá,
Annál jobban fáj halála:
Emlegetjük, elsiratjuk,
S szivünk nyugtát nem találja.
Míg beteg volt: kebelünkön
Melengettük, csititgattuk:
Szenvedését mi is osztók,
S jól esett, hogy megoszthattuk.
Halva: szivünkről szakadt le:
Jaj de láttuk legalább, a
Koporsóban, virágok közt,
Mosolygni a halálba'...
Hogy a temetőbe vittük:
Megnyugodtunk, hogy megnyugvék.
Szenvedőnek, kis szivének,
Mondtuk, ez legboldogabb vég.
Mikor onnan hazajöttünk:
Tele szivvel, üres házba:
Azt hivők, majd enyhül a seb
Hogyha el fog múlni lázza...
S most hogy az sincs: vesszük észre,
Hogy a nyil sziven talála!
Mindig, mindig emlegetjük,
S mindig jobban fáj halála...
V.
Milyen vidáman csenge a ház,
Mig benne ő lakott...
Minden fehér függönyt hogy megráz,
Megcsörrent minden ablakot.
Nem maradott egy könyv a helyén:
Ha mondám: csitt! - ingerkedett:
"Keress apa!" s hogy nem lelném,
Elbújt a vén karszék megett.
Ha anyja jött: szaladt elébe
S kiáltva fogta térdit át:
És felkivánkozott ölébe,
S ott csókkal kezde uj vitát.
Ha irtam dalt vagy szentbeszédet,
Ugy rám esett a kis bohó, -
Hintázni a lábomra lépett,
S se dal, se prédikáció.
A kis pintyőke ágról ágra
Oly könnyeden nem száll, röpűl:
Mint szálldosott e kis madárka,
Csevegve asztalom körűl...
Milyen vidáman csenge a ház!
- Hajh, most e zaj kiköltözött,
Oda kisérte őt, ott tanyáz
A sirkert halmai között.
E vig csengés őt úgy szerette:
Hogy visszhangja is vele ment.
S hogy ne legyünk magunk: helyette
Beszállt a temetői csend!
VI.
Kártyáival hogy' játsza gyakran!
Én neki házat épiték...
Tapsolt, ujjngott amint raktam,
S unszolt: fölebb, magasbra még!
"Boldog gyerek! Egy kártyaházba
- Mondám, - hogy elgyönyörködöl!
S egy ajk fuvalma ha megrázza:
Az egész szépség összedől."
De ő örült és örömében
Szivemnek is öröme tölt.
Ugy el-néztem: "Drága szépem!
Kinél szebbet nem tart a föld!
S ha már bimbó korában ily szép:
Milyen lesz mint kinyilt virág!
Szivünk tán el se birja kincsét,
Mint túlgazdag virágos ág.
Ha majd az iskolába járhat,
S annyit mesél, cseveg velünk:
Ha futkos és játékba fárad
S párnája lesz lágy kebelünk:
Ha majd anyjának segitsége,
Varr, főz, kisebbet tanit:
Ha majd új érzés kél szivébe',
S pirúlva rejt el valamit.
Ha majd, - oh bár szivünk megérje! -
Látjuk mint boldog szende nőt,
Szép, deli, nemes lesz a férje,
Akire büszkén bizzuk őt..."
Oh balga szív! Reményeidnek
Csal-álmain gyönyörködöl?
A halál keze egyet intett:
S a kártyaház mint összedől!...
VII.
Pici kis kezeit
Minden áldott este,
Ahogy az anyjától látta
Szépen összetette.
Nem imádkozott ő,
Kicsi volt még arra:
S mégis mintha az istenhez
Szállani akarna.
Büntetlen kis szive
Amit érzett, gondolt:
Legtisztább imádságunknál
Szebb, ártatlanabb volt.
Kérdeztük, mi vagy te?
"Angyalok testvére."
S lehajtotta pici fejét
Anyja kebelére.
Kérdeztük, kié vagy?
S mint egy csöndes ávé
Édesdeden hangzott ajkán:
"Apáé, anyáé."
Kérdeztük, hová mégy?
"Angyalkákhoz mék én."
S letettük a kis vánkosra,
Ott elaludt békén...
Igazán az volt ő:
Angyalok testvére
Igazán, hogy játszadozni
Angyalkákhoz tére:
Csak az nem volt igaz:
"Apáé, anyáé..."
Akkor sem volt már a mienk,
Hanem a halálé...
VIII.
Eltűnt, örökre eltűnt a leányka,
Szivünk szerelme, fénye. gyönyöre.
Kioltva élte, mint tündéri lámpa,
Mit durva kéz elzúza, széttöre.
De mégis él ő, él örökre nálunk,
Szivünk, szemünk nem veszti el soha.
Mi szépet, jót az életben találunk:
Mind az ő képe, mind az ő nyoma...
Ha szép virágot látunk, gyönge szirmán
Bibor szinét mosolygva viselőt:
Az ő mosolygó ajka lesz az nyilván,
Amint virúla szemeink előtt.
Ha égni látunk csillagot, estenden,
Rezgő sugárral nézni le reánk:
Ott ő vigyáz a mély, a néma csendben,
Az ő szemének fénye az a láng.
Ha ablakunkon kis madár kocogtat:
Meleg szobába hivjuk, vesszük őt:
És megtöröljük szárnyát, a fagyottat,
S keblünkre vonjuk a kis csevegőt.
Ha álmainkban szép angyal jelen meg,
És fűszeres lesz ajkunknál a lég:
Játékitol a magos, tiszta mennynek,
Ő jő, hogy apját, anyját lássa még.
S ha valami jót adhat még az élet,
Ha még derűl nap, még virúl tavasz,
Ha borus arcunk, lelkünk még föléled:
Az tőle jő, az ő áldása az!
IX.
Oh szép az égen a csodás szivárvány:
Oh szép a földön a szelid virág:
A délibáb a róna láthatárán,
S domb oldalán a zöldelő borág:
A pálmaerdő, kelet hő legében,
Sivár pusztán az álmodott oáz:
Holdfény a tenger tükörén, fenéken
Rejtett gyöngyével fénylő csigaház.
Piciny kolibri tünde-fényü szárnya,
E napsugárban lebegő rubin:
S pihenve fűszerédes szandal-árnyba'
Az égből idetévedt Cherubim:
A Gangeszen himbáló lenge sajka:
A drága lótusz, e csodás növény:
A húrik csillagszeme, ámbra-ajka,
S a könnyü habcsók Venusz bájövén:
Oh szép...de szebb volt mindennél a lányka,
Szivemnek édesb volt tekintete!
Hisz a világ, - hogy elhúnyt szeme lángja, -
Mind e szépség dacára fekete!...
X.
Ne félj, virág a földön nyil még,
Habár most mind elhervadott.
S az ég gyászát öröknek hinnéd?
Majd gyújt megint sok csillagot.
S a kis Ilonka halva lenne?
Nem, néki sincs örökre vége!
Földön virág, csillag a mennybe',
És szivünknek az ő emléke!...
XI.
Nem tudja azt, nem sejti senki,
Milyen nagy a mi bánatunk:
Azért hogy szivünk nem fakad ki,
A sors ellen nem támadunk.
Nem tördelődzünk vad keservvel,
Mint zuhatag a gát körűl:
Némák vagyunk, mint az a csermely
Mely mélyre ás be s elmerűl.
A temetőt föl mire vernők?
Nem adja vissza gyermekünk.
Mint madárdalra siket erdők,
Csak bús visszhangot ad nekünk.
Jobb visszatérnünk kis szobánkba,
Hol senki meg nem háborit.
Félárnnyal önt körül a lámpa
S reánk szelid fátyolt borit.
Itt ajtót, ablakot bezárva,
Könnyel vigasztaljuk magunk.
Könyűinknél, szivünk bajára
Jobb irt nem is találhatunk.
XII.
Szállj le, szállj le csevegő madárka,
Szép Ilonkánk zöldelő sirjára.
Zöldel a sir, be van már hantolva,
Fűmagot is szedegethetsz róla.
Bokor is van, rózsatő felette:
Rajta biztos fészkedet leled te:
Szállj rá madár s folytasd hangosabban,
Amely dalt én, sirván, félbehagytam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése