Avetik Iszahakjan: Attila és kardja

I

Hatalmas kard, vérszomjas kard,
Még az oguzok korában
Tölgyfa-tőbe mélyre ásva
Árva hirkán pusztaságban.

Hunok pata-dobogása
Feltúrt mérhetetlen földet,
Mégse lelték a nagy kardot
Minden idő kezdetéről.

És Attila álmot látott,
S álmában a kard fekvését:
Kirántotta gyökerestül
A tölgyfát s az ősök kardját.

Villám-ostor végigvágott
Hirkán tenger sötét habján:
Attila a kardot rázta
A nyugati világ ellen.

És a Boszporusz, a Rajna,
A Duna és a Tiberis
Hullámai megzordultak,
Míg a hirkán tenger fénylett.

- Rettegjetek, reszkessetek,
Hitszegő nyugati népek,
Kéjenc Bizánc, gőgös Róma,
Pusztulástok irgalmatlan!

Sorra gyújtok, rommá tiprok
Minden várat, minden várost,
Valamennyi palotát, trónt,
Összes iskolát, kolostort.

A ti törvényeitek - lánc,
A ti erkölcsötök - némber,
Könyveitek - hazug hívság,
Istenetek - haszon s bírvágy.

Kardom alá görhedjetek,
Király, fejedelem, püspök,
Kihalt városaitokban
Üvöltsön a hirkán farkas.

Amerre én elhaladok
És lovam patája dobog,
Nem sarjad fű többé ottan,
Meggyalázom honotokban! -

Szólt s felszállt szilaj lovára,
Kantártalan, nyeregtelenre,
Keményen megsarkantyúzta
S a karddal sújtott nyugatra.

Kiáltoztak, ordítoztak
Özönlő keleti hordák,
Áradva tengerré gyűltek
Hirkánia vize mellett.

Bíztatá lovát Attila
S toportyán után eredve
A karddal sújtott nyugatra,
S üvöltött a hirkán farkas.

Hordái felkerekedtek,
Mezőn, tengeren átkeltek,
Szál erdőket ledöntöttek,
Falun, városon átkeltek,
S égtek-füstöltek a máglyák,
Elfedték korcs Európát.

II

Midőn a hunok királya
Forró hirkán pusztaságban
Tölgy mély gyökerei közül
Kivoná az oguz kardot:

Rég elepedt szomjú nyelvként
A kard vérre szomjúhozott
És kígyóként hajladozott
Attila kemény kezében.
S nem akart hüvelyébe térni,
Nem nyughatott hüvelyében,
És kiszökkent hüvelyéből,
Hogy vértől megrészegedjék.

Attila, karddal kezében,
Szkítián át, Dácián át,
A sok termékeny mezőn át,
Tanaisztól a Dunáig
Kardélre hányt minden pásztort,
Minden nemest és jobbágyot,
Vető-arató parasztot,
Vérrel festett folyót, partot,
De a kard meg nem elégült.

Már vér tengerében ázott
Európa Galliáig,
És a király egymás ellen
Fordított megannyi népet,
Tízezrek hulltak a földre,
Katalaunum mezejére,
S nem-lohadó gyűlöletben
Tovább vívtak fenn a légben
Kísértetek, elesettek.
És Attila pillanatra
Nem pihenve útnak indult,
S velencei tengerparton
Vérszomjas kardjára hányta
A szépséges Akviléját,
De a kard meg nem elégült.

Telhetetlen vérivásra
Folyton vágyó borzalmas kard
Immár gyötörte Attilát,
Hol álmában, hol meg ébren.
Nem akart hüvelyébe térni,
Nem nyughatott hüvelyében,
És kiszökkent hüvelyéből,
És kígyóként hajladozott
Attila kemény kezében.

Pannónia széles síkján
Attila fedetlen mellel
Megállott egy szép nap reggel,
Kardját égnek hajította,
Zúgva hullott rája vissza,
Király mellét általfúrta
Erős szívébe hatolva,
És holtan rogyott le Attila,
S megnyugodott dühös kardja,
Megelégült a vérszomja.

/Ford.: Weöres Sándor/