Tóth Kálmán: Halál

Nem, nem az a halál, ahogy itt nevezik,
Ha koporsódnak a födelét szegezik:
Nem, nem az a halál, amit a léha hisz,
Midőn a gyászszekér a temetőbe visz:
És az sem halál, midőn már más sirat:
Öröm, vagy fájdalom, bú vagy érdek miatt -
Ah az! az a halál: midőn még itt vagyunk:
De halva és magunk siratjuk - önmagunk!

Emlékszem - ismerék egy fürge gyermeket:
Oly vidám, játszi volt, lepkéket kergetett,
Sokszor nádméz után megmászta a tetőt,
És volt egy anyja is, - ah, hogy szerette őt!
Csókjával üldözé szülőjét mindenütt,
S ha leült az anyja, ölébe lefeküdt:
Boldog fiú vala, de elvevé az ég -
Hol van? - sehol! - pedig e gyermek én valék.

Ismertem azután egy lázas ifiut:
Szeretni, mint ez, ugy, ah többé ki se tud!
Tudomány, eszme, kincs...nevetett mindenen -
Hát más cél is lehet: mint csak a szerelem?
Oh hogy szeretett! - és megölték azután -
E lázas ifiut legjobban siratám,
Ha föltámasztaná még egyszer egy tavasz!...
Nem, nem, többé soha!...tudom...én voltam az.

És volt egy férfi is, kinek a kebele
Szeretet, bizalom s szent lánggal volt tele:
Van hála, - ezt hivé - barátság, becsület,
S jónak győzelme, mely késik bár - megjöhet:
Hanem ez ifjut is aztán megmérgezék:
Csak számitás van itt, gonoszság és szemét -
Minek is szeretett, remélt, hitt annyira?
Nem kellett volna oly hamar meghalnia.

Igen!...sokszor halunk: többször, mint az a hab,
Mely, hogyha a folyón sár s kórónak halad:
Elpattan s újra más alakban jő elő:
Nem ott van a halál, ahol a temető:
Itt is sokszor halunk, - oh én azt érezem,
Én már rég meghalék, - agyam forr és kezem
Mozog még - de tudom, hogy ez nem élet - és
Ami még hátra van: csak az - elköltözés.