Tóth Kálmán: Minek is van a szív, s a szívben szerelem...

Mindig csak kín a panasz, gyönyörű ajkadon,
Téged még mostan is múltak átka nyom,
Szeretsz, s mért, nem tudod, - az érzés oktalan -
Lelkednek mostan is mindig csak multja van.
Előtted lengenek a régi szép napok,
Beszélsz róluk nekem, s én rá se hallgatok,
A multon csüggsz te, s én csüggök a jelenen -
Minek is van a szív, s a szívben szerelem.

Mint kis piros virág, mit forrón süt a nap,
Előttem lankadó, epedő ajkad -
S én nézem hidegen, s én nézem vágytalan,
Ah! mert lelkemnek is pokoli vágya van:
Más ajkat fest elém a fölvert képzelet,
Oh hogy hajlok felé, s kigúnyol, kinevet, -
Amiként én veled, ugy bánik más velem -
Minek is van a szív, s a szívben szerelem.

Boldogságról beszélsz?...Ne szólj! ez a sugár
Nem rengetegbe, csak virágos kertbe jár,
S az lett az én szivem, sötét, nagy rengeteg,
Min át csupán a kín villámi fénylenek,
S ez az erdő neked virágot nem nevel,
Másnak kell nyujtanom, hogy aztán tépje el,
Mint én a tiedet mind összetépdelem -
Minek is van a szív, s a szívben szerelem.

Mi lett volna nekem e szép ajk egykoron,
Mikor szerettelek még forrón, lángolón,
De mind olyan a nő, mint a fa, mely alatt
Mig könyörögve fut a csevegő patak,
Rá nem hullatna egy zöldülő levelet,
Csak ha már hervadt és a patak bejegedt,
Vagy elment messze, és föltünt egy új eren -
Minek is van a szív, s a szívben szerelem.

Te engemet szeretsz, én másért lángolok,
Akinek szive tán ismét másért dobog,
És igy tovább... tovább...mást szeret mindenik,
Oly csillagok vagyunk, mik egymást kergetik,
S nem fogjuk soha sem egymást beérni, nem,
És hideg-hűtlenül, forróan és hiven
Ugy bolygunk, epedünk át egész életen -
Minek is van a szív, s a szívben szerelem.