Alisir Nevái: Ferhád és Sirin (részlet)

 (Ferhád barátjával, Sápurral eljut Örményországba, ahol megtalálja végre a varázsdoboz tükrében és álmában látott földet. Az emberek itt a sziklát törik, hogy vizet vezessenek a királynő, Mihin Bánu palotájába. Ferhád egy szerkezetet készít, amely egy nap alatt elvégzi kétszáz ember háromévi munkáját. Híre gyorsan eljut a palotába. Mihin Bánu és szépséges unokahúga, Sirin a helyszínre sietnek megnézni az ismeretlen mestert és munkáját.)

31. ének

Ferhád és Sirin találkozása

Ferhád csákánya darabokra zúzta a sziklát. A hegy belseje döngött a csapások alatt, s ez a hang eljutott Sirin fülébe. Miként a kelő nap feljön a hegy mögül, úgy jött el Sirin a veszedelmek hegyéhez. Ferhád ásójának ragyogása feltöret Sirin sziklakemény szívét.

Ki két kézzel osztja drágagyöngy-szemét
Hírei készpénzét ekként szórta szét.

*

Ferhádot csodálva a jó emberek
Örményhon várába vággyal mentenek;

Látták, csákánnyal a sziklát mint töri,
S Bánunak kívánták jelenteni:

„Egy ifjú jelent meg ma a nép előtt,
Szerelem őrültje mind, ki nézte őt.

Úgy vágja a sziklát, merő egy csoda,
Emberfia erre nem képes soha!

Alakja, mozgása nem is emberi,
A keringő ég is ámul, s figyeli.

Angyalszelídségű, s mint a hegy, szilárd,
Úgy fejti a sziklát, száll a sok szilánk!”

Így mondták el sorra a látottakat,
Ki cáfolta volna, olyan nem akadt.

Banu el sem hitte, úgy csodálkozott,
De azután mégis elgondolkozott;

Következetes volt végig az a hír,
Belátta hát végül, hogy igaz a hír,

S a Hold tiszta házát tette lakhelyül-
Vélnéd: Éva ő, ki édenkertben ül.

Szólt: Éltem kertjének cédrusfája, te!
Szívem szentélyének szép gyertyája, te!

Szerelmeddel teljes szívem óhaja,
Hajad minden szálnak keresztfonala.

Halld, mily csodálatos hírt jelentenek!
Milyen varázslatos, mit jelentenek!

Te, kit Isten minden szép fölébe tett,
S méltó hozzád minden cselekedeted,

Parancsot adtál, hogy árkot ássanak,
Hogy a sziklakőbe mélyen vájjanak-

Ilyen tettet ember nem vitt végbe még,
Nem hajtott ilyesmit senki végre még.

Volna bár oroszlán, aki belefog,
Megroskadna itt, lám, olyan e dolog.

De így szól a hír, most jött egy idegen,
S feltámadás napját hozta ide el.

Ahogyan leírták őt az emberek.
Tündéri szépségű ifjút képzelek.

Három éve folyik ez a munka, s ma:
Egy nap alatt, mondják, elvégzi maga.”
Beszédének Bánu hogy végére ért,
Holdja látni vágyott azt, miről beszélt.

Szólt: „Lovon nyargaljunk oda mielébb,
Látnunk kell, való-e, mit beszél a nép.

Mert kegy látni őt, ki ily jót tesz velünk,
S a munkát, melyet ő végez nekünk.

Allahra! Az Isten küldte őt, igen!
Csodálatos vendég ez az idegen.

E hálónkba röppent boldogságmadár
Itt vágyik nyugodni, jelét adta már.

E veszedelembe magától futott,
Hurokba a saját két lábán jutott.

Kell, hogy kegyeinkkel elárasszuk őt,
Nagy szükségünk van rá, itt marasszuk őt!

Mennyit költöttünk e csatornára itt,
S nem hittük, hogy víz lesz valahára itt.

Hála Allahnak, most meglesz, láthatod,
Hálómnak ily gazdag zsákmányt ő adott.”

Lovat nyergeltetett a mézajakú,
S vele indult útnak jó Mihinbánu.

Négyszázan kísérték- szolgalányai-,
Csak velük szokott ő lóra szállani.

Volt egy széljárású, rózsaszín lova,
Az ég szürkéjénél gyorsabb paripa.

Mindig azon járt a tündérarcú lány,
Tündérhordozóvá lett démonlován.
Rózsaszín volt e ló, s mint a rózsa, szép,
Rózsának nevezte épp ezért a nép.

A világ kertjében párját nem leled-
Szellőként hordta a rózsalevelet.
E széllel versenyző lovát kérte volt-
S hajnal-rózsaszínre felderült a Hold.

Így indult a cédrus, pompázva haladt,
S tündérszült csapatja mögötte maradt.

Vágtattak a völgybe vígan, boldogan,
Hol Ferhád a sziklát véste zordonan.

Bánu sem maradt el, ott volt mindenütt,
Hogy láthassa azt a cédrustermetűt.

Nyomukban a tömeg- sivatagon át
Jöttek mindenünnen látni a csodát.

Démonszült lován a tündér úgy repült,
Rózsaszirom arcán harmat cseppje gyűlt.

Mint az egek napja, mennyei lován,
Úgy ért oda ő, a tündérszép leány.

Hajfonata- kettő- jobbra-balra lóg,
A kőszórót foglyul ejteni valók.

Nem is pányvák, nem, de két fekete éj,
S köztük csillan az arc, a kámforfehér.

Fekete mósuszra kis fátyol borult:
Sötét éjszakára hold sugára hullt.

Arca körül gyöngyök és rubinkövek,
Mint a nap körül a csillagseregek.
De micsoda gyöngyök! Ilyet csak az ég
Szórhat, mindenegy, mint napfény cseppje, ég.

Szemöldöke: újhold, páratlan remek-
Sok áldozat sorsát pecsételte meg.

Arcán a két félhold ártón összefog,
Sötét, vérontásra vágyó cinkosok.

Ki e vérontónak áhítja kegyét,
Arcáról olvassa esküszövegét.

Iszlám népére ha pillant, mámorít:
Pogány had lepi a Korán lapjait.

Egyszer beteggé tesz, rontás ez a szem,
Máskor részegítő forrás ez a szem.

S míg szeme álomtól ittas, mámoros,
Ajka mintha bortól volna vérpiros.

Ámbraszóró haj, ó, szívremegtető!
Ó, Allah, ez ajk mily lelket éltető!

Mint a cukor, édes, de só is van ám
Két világra szóló e lány ajakán.

Cukrot, sót ilyet nem ízlelt senki, nem!
Az élet vizében lehet csak ilyen.

Csepp kis anyajegye éjfekete pont:
Tolvaj, cukrot csenni napfénynél osont.

Csent a cukorból, de foglya lett, no lám:
Nyakig beleragadt a huncut zsivány.

Mert ki itt cukorra avagy sóra les,
Cukornak vagy sónak hamar foglya lesz.
Arcán rózsakertek színe, illata,
S az élet vizéből iszik ajaka.

Arca friss virága táplál lelkeket,
Életvíz-forrásból kap friss permetet.

Szája felett az orr íves tünemény,
S hindu szépségpontja ott ül a tövén;

Kalmárként kínálja cukrát éppen itt:
Cukor-tárház mellett, az indiait.

Nem cukor, nem! Rózsabimbó ez a száj,
Megőrül, ki ránéz, szíve fájva fáj.

Ezüsthamvas, mint a vadrózsaszirom,
Ezüstös bimbóhoz hasonlít, bizony.

Pillái: megannyi tollhegy, fekete,
Halálos ítélet, amit ír vele.

Ha arcának színe sápad, elborul,
A világ népének sorsa gyászba hull.

Mint édeni cédrus, termete sudár,
Arca rózsa: ezer nyíló rózsaszál.

Rubin ajkáról láng csap, perzselő,
Rózsaorcájára átcsap ez a hő.

Ha csak egy szikráját elkérné az ég:
Egyetlen szikrától napja porig ég.

Látszik kis állának képzelt vonalán:
Minden szenvedélytől mentes ez a lány.

Képzelet rajzolta bár, ítéletet
Valót mond, ha ajka szólal- képzeled.
Mint nappal az újhold, íve sejlik ott,
A többit csak érzed, odagondolod.

Fülében színtiszta gyöngyszemek, nagyok-
Övén a Merkur s a Jupiter ragyog.

Teste: nyárfa, rózsa-színárnyalatú;
Nem is nyárfa- cédrus, rózsa alakú!

Lelket veszejtő e hajlékony derék,
Mint élet fonala, e vékony derék.

Jázminillatú s oly könnyedén szökell,
Vadkecskegidával is versenyre kel.

Szavából méz pereg, lélekkel tele,
Sok-sok szamár háta telnék meg vele.

Ajkáról kegyesség csepeg és folyik,
Arcáról nagy szépség csepeg és folyik.

Lelket táplál minden, mit magán visel,
Ruhái színét az ész nem éri fel.

Két szemének íja úgy ontja nyilát,
Mint tavaszi felhő sűrű záporát.

Egy szava száz lelket is zavarba ejt,
Minden hajaszála ezret elveszejt.

Halált hozó nyila akit eltalál,
Nincs más orvossága, csupán a halál.

Lovának halom a hegy, s ha rajta ül,
Szépség serlegétől maga részegül.

Kelet napjaként az ég lován halad-
Hej, démonló hátán tündérszép alak!
Vágtára ha fogja lovát a leány,
Dübörög a föld a lópaták nyomán.

Így nyargalt lován, a kődobogtatón,
Oda, hol a csákány zengett csattogón.

Szétnézni nyergében felemelkedett,
Vágy tüze égetett időt és teret.

Mit látott? Sziklán egy emberalakot,
Csákánnyal csatornát ásott, faragott.

Olyat, folyamágynak is beillenék,
Tíz malomra lenne benne víz elég.

Ifjú ember harcolt a sziklákkal ott,
Szilánkokra zúzott minden darabot.

De micsoda ifjú! Őszies ruhát
Ölt a kerti cédrus, ilyet hogyha lát.

Előtte a szikla félőn remegett,
Csákányt ellene oly könnyedén emelt.

Homlokán ránc, s bánat ült zárt ajkain;
Ívbe görnyesztette alakját a kín.

Másoknál magasabb, s arca nemesebb,
Dühös elefántnál félelmetesebb.

Homlokán királyi származás jele,
Orcáján a nagyság sugárzó jele.

Lábát kőszilánkok ezre tépte meg,
Fejére hullottak súlyos, nagy kövek.

Felhőzte homlokát bús szerelmi kín,
Távollét pora ült szép vonásain.
Testén a szegénység koldusrongyai,
Arcán értelmének sugárnyomai.

Kezében csákány- nem, buzogány, vele
Ha lesújt, porrá hull az Elburz hegye.

Hogy Sirint meglátta, majd kővé meredt,
Szólni sem tudott, s az ajka remegett.

Maga előtt látván e tündéri lányt,
Felizzott lelkében a szerelmi láng.

Nagy indulatában könnyekre fakadt,
Szíve bánatában csaknem megszakadt.

Sirin közeledett, s fátylát mielőtt
Fellibbentené , megszólította őt.

Rubinajka résén így hintette szét
Mély gondolatoknak igazgyöngy-szemét:

„Ó, ifjú, párod e földön nem akad!
Egyedül állasz e kéklő ég alatt!

Lényed sok csodát rejt önmagában is,
Legnagyobb csodád, mit kezed végbe visz.

Nincsen e világon hozzád fogható,
Sem tett a tiédhez hasonlítható.

Mit kedvünkre végzel, ez a ritka tett,
Bánatos szívemnek vigaszára lett.

E műveddel erőnk fel nem ér soha,
Több ez mesterségnél- valódi csoda.

Százszor száz évig ha rónánk egyre csak,
Hálánknak parányát róhatnánk le csak.
Száz hozzánk hasonló szégyenben marad-
Istentől kapod meg csak jutalmadat.”

Urnát vett kezébe, ékszerrel tele-
Szólt: „Nem jutalom ez, munka mestere!”

Levette fedelét, s mentve még magát,
Ferhádra szórta a kincses garmadát.

Elragadtatással szórta szüntelen-
Ferhád azt sem tudta, holt vagy eleven.

Kapkodó légzése majd hogy el nem állt,
Mellében a szíve vadul kalapált.

Teste reszketése nem szűnt percre sem,
Gyötörte, kínozta szörnyűségesen.
Szólt: „Szavadtól néma lettem, mint a holt,
Minden szenvedéstől hangod megrabolt.

Tudd meg, holdarcú vagy bárha, éltemet
Te oltod ki csak, te ontod véremet.

Miattad hagytam el otthont és hazát,
S kóboroltam árván sok országon át.

Máris holtra váltam, ezt tetted velem,
De arcod nem láttam, százszor jaj nekem!”

Szólt, és oly szelet fújt vágyó sóhaja,
Fellibbent a lányka könnyű fátyola.

S világszépségében állt előtte ott,
Ki szívének vágya, éltetője volt.

Kit tükörben látott, s úgy megszeretett,
Hogy a szerelemnek bús őrültje lett.
Elbűvölte akkor tündérképivel-
Nem csoda, ha most a lelkét veszti el.

Ki, ha borra gondol, máris ittasul,
Az, ha borba kóstol, menten földre hull.

Ferhád is így járt: a tündért látva ott,
Egy tüzes sóhajjal földre roskadott.

Mikor így elébe omlott, mint a holt,
Sirin arra gondolt: „Halott, jaj halott!”

Sóhajtott egy nagyot, olyan tüzeset:
Fekete füstfelhő lepte az eget.

E hűség-gyertyája mihelyt kialudt,
Sápur, mint egy pille, libbent, s ráborult;

Fejét megölelve sírt szünetlenül:
„Ó te, kín jutott csak osztályrészedül!

Annyi szenvedés, kín nem volt még elég?-
Kialszik életed lángja, jaj, kiég!

Hűséggel követted eddig utadat,
S lám, egy pillantás, és lelked kiszakad!

Bölcs, igaz, hibátlan lényedért de kár!
Értelmed, tudásod véget ért, de kár!

Ifjúi szépséged, nagy tudásod, ó!
Sok-sok epedésed, sóhajtásod, ó!

Jaj, erős kezed és két karod oda!
Daliás termeted, alakod oda!

Hová lett királyi fényed, nagy erőd,
Mely ragyogott tízszer százezrek előtt

Angyal voltál itt a földön, ó, szegény,
Amilyen nem volt még a föld kerekén!

Milyen sáh fejének voltál éke te?
Milyen koronának voltál ékköve?

Haláloddal gyászba mily ország merült?
Halálodnak gyásza mily népre terült?

Milyen népet sújtott legjobban a gyász?
Milyen nagy kagánra sújtott a csapás?

Ó, ha soha véled nem találkozom,
Nem kellene sírnom most halálodon!”

Így sírt a hű Sápur, így kiáltozott,
S a cédrus is jajjal sírt, sóhajtozott.

S mikor a jajongás percre elcsitult,
Sirin és Bánu is megkérték Sápurt,

Beszélje el, Ferhád oda hogy jutott?-
És Sápur elmondott, amit csak tudott.

Keserves beszédén Sirin sírva sírt,
Bánu is hullatta sűrűn könnyeit.

Hintóba ültették, miként egy királyt,
S indultak búsan a palota iránt.

Előtte szép lányok tündérhada ment,
Mögötte sírva a péri lépkedett.-,

Trónt emeltek aztán ott az udvaron,
S királyi fekhelyet vetettek azon.

Feltették Ferhádot- feküdt, mint a holt,
Magáról, se másról, semmit nem tudott…

*
Hej, siess, pohárnok, te hű jó barát!
Add eszem helyébe jó bor mámorát!

Esztelen halok meg, mert szívem szeret.
E kehellyel vedd el eszméletemet!