Angolai népmese: A leopárd és a kecskebak

 

A leopárd elhatározta, hogy kunyhót épít magának. Keresett hát egy alkalmas helyet a folyóparton, kidöntötte a fákat, kiirtotta a bozótot, fölégette a füvet.

- Ezen a kis tisztáson állítom föl a házamat - törölte le elégedetten a verejtéket bundájáról, mert bizony alaposan beleizzadt a nagy munkába.

Aztán bevetette magát a sűrűbe, hogy vacsora után nézzen. Arra tévedt a kecskebak.

"No, nézd csak, milyen helyre kis tisztás! - örvendezett. - Itt építem föl a kunyhómat" - merthogy ő is elhatározta, véget vet a cigányéletnek, megmarad egy helyen, és házat épít magának.

Nem sokat teketóriázott, futott az erdőbe, vágott néhány vastagabb faágat. Szép sorjában leverte a tisztáson, aztán ő is elbaktatott, mert lassan bealkonyult, és biztos szállás meg harapnivaló után kellett néznie.

Másnap megint a leopárd érkezett elsőnek a tisztásra. Nem hitt a szemének.

- Még ilyet! - vakarta meg csodálkozva a fejét. - Itt járt volna valaki? Vagy talán az erdei szellem segédkezik a házépítésben?

De aztán fölhagyott a töprengéssel, inkább gyűjtött hosszú gallyakat, melyeket liánnal a ház vázhoz erősített.

- Mára ennyi elég - szusszantotta fáradtan, s elkullogott.

Kisvártatva megérkezett a kecskebak. A szíve majd kiugrott az izgalomtól, amikor megpillantotta a félig kész kunyhót.

- Talán bizony egy jó varázsló járt erre - ugrándozott örömében. - Így aztán hamar elkészül a házam!

S már futott is vidáman, hozta a gerendának valót.

Harmadnap reggel megint a leopárdon volt a sor. Elhűlt az ámulattól, amikor megpillantotta az épülő-alakuló házat. Jókedvűen tüsténkedett, megácsolta a tetőt.

Jött délután a kecskebak.

- Ó, kedves varázsló - kiáltotta hálálkodva, mert ő is biztos volt benne, hogy csakis egy jó varázsló segíthet neki a munkában -, köszönöm a jóságodat!

És aznap vesszővel befonta az egyik falat, aztán elégedetten elporoszkált.

Így gyarapodott, szépült a kis ház. Negyednap elkészült minden fala, ötödnap a teteje, hatodnap még ajtó is kerekedett rá, és hetednap ott pompázott a kis kunyhó a tisztás közepén.

- Már csak az ágyam hiányzik - sóhajtotta a leopárd, s amint azt is összetákolta, tüstént nyugovóra tért.

Azazhogy csak tért volna, mert éppen jól bevackolta magát, amikor megjelent a kecskebak.

- Hé, barátocskám! Ez az én házam! - méltatlankodott sértődötten. - Én magam építettem, takarodj innen!

- Még hogy a te házad! - fortyant föl a leopárd. - Nem szégyelled magad, te pimasz hazug! Ezt a házat egyes-egyedül én építettem.

- Hogyisne! Én vertem le a vázát! - erősködött a kecskebak.

. De én irtottam ki a bozótot - makacskodott a leopárd.

- A ház az enyém - toporzékolt a kecskebak -, mert én raktam föl a gerendát, meg én fontam be a falát!

- Én ácsoltam a tetejét - replikázott dühösen a leopárd.

És így veszekedtek még egy darabig, de sehogy sem tudtak megegyezni, vajon kié is akkor a ház.

Ahogy így civakodtak, éhesen megkordult a leopárd gyomra.

- Tudod mit? - ajánlotta egyszerre hízelgő hangon. - Elég ez a ház kettőnknek is, jól megférünk benne -, mert a sunyija azon fondorkodott, hogy fölfalja a kecskebakot.

Hát ott maradt a kecskebak, de azért nem bízott a leopárdban, és a túlsó sarokban akasztotta fel a függőágyát. Még szerencse, hogy egész éjjel le sem hunyta a szemét, állandóan a leopárdot leste. Egyszer aztán nagy lomhán föltápászkodott a leopárd, nagyot vicsorított, és óvatosan a kecskebak függőágyához osont. A kecskebak sem volt rest, sietve fölugrott.

- Csak azt akartam megnézni - füllentette a leopárd -, hogy kényelmesen elférsz-e. Aludj nyugodtan, kedves barátom!

- Ó, nagyon jó helyem van itt - nyugtatta meg a kecskebak, de mert átlátott a szitán, a ravaszdi leopárd mesterkedésén, nagy komolyan hozzátette: - Már akartam neked mondani, ha megrázom a szakállamat, azt jelenti, hogy igen mérges vagyok. Olyankor nem ajánlom, hogy összeakaszd velem a bajuszt, mert nem állok jót magamért! - és a nyomaték kedvéért jól megrázta a szakállát, és fenyegetően mekegett hozzá.

A leopárdnak ugyan egy cseppet sem szállt inába a bátorsága, de nem akarta elárulni galád tervét, hát visszaballagott a vackára.

Pirkadatkor álmosan kikászálódott a kecskebak a függőágyból, nagyot nyújtózott, és így fordult a leopárdhoz:

- Ma én megyek vadászni. A zsákmányomat szívesen megosztom veled. Te addig takarítsd ki a házat.

A leopárd nem mert ellenkezni, hagyta hát, hogy a kecskebak kisétáljon az erdőbe. Az pedig nem vesztegette az időt, addig futott, addig keresett-kutatott az erdőben, amíg végre egy jókora oroszlánra nem bukkant. Akkor aztán nagy serényen liánokat gyűjtött. Ahogy húzta, cipelte a hosszú folyondárokat, a neszre fölfigyelt az oroszlán.

- Ugyan minek neked az a sok lián? - kérdezte csodálkozva.

- Minek, minek! - vetette oda foghegyről a kecskebak. - Hát hogy odakötözzem magam a fához, mert rettentő árvíz közeleg, s még elsodor az ár.

- Nem kötöznél oda engem is? - könyörgött borzongva az oroszlán.

- Szíves örömest - felelte készségesen a kecskebak.

Azzal a legerősebb liánnal úgy odakötötte a buta oroszlánt egy nagy fához, hogy az moccanni sem tudott. S mint aki jól végezte dolgát, futott haza.

- Jaj, kedves komám - toppant lihegve a házba. - Akkora zsákmányt ejtettem, hogy nem bírom hazacipelni. Gyere, segíts!

Na, erre már a leopárd is kíváncsi volt, ugyan miféle prédáról fecseg itt a kecskebak, futott hát utána. Még messze jártak a fától, amikor megütötte a fülét a vergődő oroszlán félelmetes üvöltése. Hitetlenkedve pislogott a kecskebakra, az pedig mérgesen megrázta a szakállát. Több se kellett a leopárdnak, sarkon fordult, s elhordta az irháját. De bezzeg a kecskebak se habozott sokáig, a nyakába szedte a lábát, és menekült az ellenkező irányba. Mert ez egyszer ugyan sikerült túljárnia a leopárd eszén, de ki tudja, meddig? Jobban teszi hát, ha új lakóhely után néz.

Azóta is házhelyet keresnek mindketten. Egyik erre, másik arra.

Hogy az oroszlánnak mi lett a sorsa? Remegve várta, várta egy darabig, hogy megdördüljön az ég, eleredjen az eső. De se felhő, se árvíz, rádöbbent hát, hogy alaposan rászedték. Addig-addig rángatta a liánt, míg az végül elszakadt, oroszlánsága meg uzsgyi, a kecskebak után vetette magát.

Futnak hát mind a hárman, ki ezért, ki azért, s talán még ma is futnak, ha ugyan azóta ki nem szaladtak a világból.

/Ford.: Dornbach Mária/