Ott, ahol a Tátra sziklás csúcsait látni, valamikor régen termékeny földek, erdők, rétek húzódtak. A lengyel oldalon, közvetlenül a határ mentén egy Morski nevű gazdag úr lakott, a magyar határ felől pedig egy fiatal, deli herceg, s a két szomszédot csak egy mezsgye választotta el.
Morski úrnak volt egy gyönyörű leánya, a herceg meglátta a leányt s azon nyomban beleszeretett. Megkérte a kezét, de az apa megfogadta, hogy leányát csak lengyel férfihoz adja feleségül, idegenhez soha.
Az öreg Morski katonaember volt, elment a királlyal messzi háborúba, lányát kolostorba zárta, s megfenyegette, hogy elátkozza, ha hozzá megy a magyarhoz, mert inkább adja ördöghöz a lányát, mint idegen nemzetbélinek.
Túl sokáig maradt el az öreg Morski a háborúban, a fiatal lány nagyon unatkozott, a deli herceg pedig továbbra is ostromolta őt szerelmével. Hol csodás gyöngysort, hol szalagokat, hol ékszereket küldött neki ajándékba. Öreg javasasszonyokat is küldött a kolostorba, akik azt jósolták a leánynak, hogy gazdag úrnő lesz belőle, hogy ezüstpalotái, aranytermei lesznek. A vágyakozó leányt elbűvölték a jóslatok, s megígérte a hercegnek, hogy elszökik a kolostorból. Este az ifjú a kolostor falaihoz ment szerzetesnek öltözve, keresztet vetett és alamizsnát kért. Az apácák beengedték őt, a javasasszonyok füveket szórtak szét, és varázsigéket mormoltak, ettől az összes kutya elaludt. A herceg megszöktette a leányt, gyöngypalotát építtetett neki, mely az aranynál, drágakőnél is szebben csillogott.
A hercegné ettől kezdve naphosszat a virágos mezőn táncolt örömében, vagy gyermekeit dédelgette, esténként pedig a javasasszonyok énekkel ringatták őt el, hogy szép álmai legyenek. Minden olyan volt, mint a mesében, nem fenyegette a hercegéket sem jégeső, se árvíz, se állatvész. Hét gyermekük volt, egyik szebb, mint a másik.
Az öreg Morski meg csak nem tért haza, az emberek azt beszélték, hogy megölték a tatárok, már rég nem él. Leánya gyászba öltözött, apai örökségét magához vette, és csak nevetett apja átkán. Csakhogy nem sokkal ezután visszatért Morski, kérdi, mi van a lányával - mutatják neki a gyöngypalotát. A hercegné, ahogy hírét vette apja hazatérésének, felékszerezte magát, s elindult apja köszöntésére. Az öreg Morski keresztet vetett, kiköpött, s akkorát toppantott a lábával, hogy a gyöngypalota porrá omlott, s ekkor így kiáltott:
- Bárcsak a te idegen urad és egész vagyona kővé válna! - Amikor pedig a hercegné kivezette gyermekeit, és sírva borult apja lába elé, az még nagyobb haraggal kiáltotta:
- Fulladj bele a saját könnyeidbe, átkozott gyerekeiddel együtt, mert nem vagy többé a leányom, ők pedig nem unokáim nekem.
És az apa átka azonmód megfogant: a mezők, rétek, erdők, kastélyok, állatok és mind az egész hercegi birtok kővé változott. A rémült herceg szerzetesnek öltözött, s menekülni próbált. De ő is sziklává változott, s ezt a sziklát a mai napig szerzetessziklának hívják.
A hercegné sírt, hívatta a javasasszonyokat, de azok nem tehettek semmit az apai átok ellen. Mindegyikük felkapott egy gyermeket, és futásnak eredt. Csakhogy ekkor kövek nőttek a földből oly hirtelen, hogy továbbfutni nem lehetett. Leültek fáradtan, s a halált látták szemük előtt.
A gyerekek sírtak, anyjukat hívták, az oda is futott hozzájuk, de csak sírt, sírt, míg könnyeiből tavak támadtak, s éppen hét tó, s mindegyikben egy-egy gyermek fekszik. A hercegné kisírta a két szemét. Egyik szeme legurult a legmagasabb szikláról, s tó fakadt belőle. Morskie Oko (Tengerszem) lett a neve. Ékszereit a hercegné mind ebbe a tóba dobálta, ezeket később kihalászták.
Amikor már semmi sem volt, csak a tavak meg a puszta sziklák, maga a hercegné is beléveszett az egyik tóba, s mivel fekete ruhában volt, a tó vizét feketére festette, s az a mai napig is fekete.
Azt mesélik az emberek, hogy ott még mindig hallani sírását és jajveszékelését, mert a hercegné lelke jajagat, segítségért könyörög. Ám ha ezt valaki meghallja, s megesik a szíve rajta, a szikláról lezúduló hó rögtön betemeti.
/Ford.: Szenyán Erzsébet./
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése