A hideg megállt az udvarokon és hóarcával a földet nézte. Szél nem volt, a felhők vastagon, nehézkesen úsztak észak felé és ónos szürkeségükben komorabbak voltak, mint nyáron a legfeketébb viharfelhő. A verebek elbújtak már a zsúptetők fészkeibe, a cinkék, sármányok Isten tudja hova, csak a varjak kerengtek alacsonyan és rekedten károgtak az éjszaka elé.
Mert késő délután volt már.
A jószág álmosan kérődzött a homályos istállókban s az emberek megálltak, amikor betették az istállóajtót és felnéztek az égre.
Hó lesz- gondolták -, hó. Megette a fene a holnapi vásárt.
Berta Jancsi is ezt gondolta. Amikor bement a házba, csak annyit mondott, hogy: alighanem valami idő készül.
- Reggelig még megfordulhat - mondta az asszony és megállt a rokkapergetésben, hogy vajon ura mit válaszol.
- Persze - bólintott Jancsi -, persze.
A rokka újra indult. Rozál nézte az orsót, de nem tudott mit válaszolni. Pedig szeretett volna. Mostanában keményen bánt az urával és Jancsi állta a házi viharokat, mert gyereket vártak. Ilyenkor ez így van, hát így van.
- A tehénnek el kell menni a háztól, mert még a nyakunkra döglik.
- Igazságod van - bólintott Jancsi -, csak az idő engedje.
- Meg a lustaság. Némelyik ember lustaságból halogatja a vásárt.
- Van olyan is - mondta csendesen Jancsi és kilépett a kamrába, hogy szalonnát vágjon magának.
Az éjszaka lassan elmúlt. Hajnal felé fütyörészni kezdett a szél. Nyikorgatta a kútágast, csapkodta a kiskertajtót, és olyan aprón hordta a havat, hogy látni nem is lehetett. Csak érezni.
Jancsi előhúzta a szánt, szénát készített, befogta a lovakat és kivezette Csákót, az öreg tehenet. Csákó békésen és bután nézett a hajnali homályba és csak akkor bődült el, amikor a kötéllel a rakoncához kötötték. Nyers, mély bődülését elkapta a szél, nekivágta az istállóajtónak, a házablaknak, s ez olyan volt, mint a búcsúzás. Csákó öreg tehén volt és tudta, amit tudott.
A szobában égett a kis lámpa és megrezzent, amikor Jancsi havas csizmáit a földre verte.
- Hát én mennék.
Rozál kócosan és ellenségesen nézett rá az ágyból.
- Ebben az időben?
- Ebben.
- Aztán nem sajnálja azt a szegény, öreg tehenet?
- Magamat se sajnálom. Az este még nagyon akartad...
- Aztán most azért megy, hogy csak ellenkezzen velem?
Jancsi feltolta homlokára a kucsmát. Jól megnézte az asszonyt, a lámpát, csizmáját, hogy nem havas-e, ezenközben lenyelte a fölös indulatokat, megfordult, és bevágta az ajtót, hogy a lámpa ijedt libbenéssel elaludt.
Felült a szánra és Csákó alig tudott lépést tartani a lovakkal, amikor elindultak. De mire a falu végére értek, meglassúdott a szán, mert a nyitott mezőkről szembe fújt a szél, a jegenyék suhogva birkóztak a felhőkkel s a hópor sziszegve nyargalt az utakon.
De azért a vásárba szerencsésen odaértek. Akkor már elállt a szél - kisütött a nap és Jancsi lecihelődött a szánról. A méreg még nagyon ágaskodott benne és olyan árat mondott a kupecnek, hogy maga is sokallta. A kupec azonban nem szaladt el.
- Sok lesz - mondta -, sok. Abból még engedni kell...
Jancsi vidámabban nézett körül. Rengeteg vevő és kevés marha. Nono! Nem is volt bolondság eljönni...
- Négyszázhúsz - mondta a kupec és a markát tartotta.
- Ne erőltessük. Majd jön a Makkos úr. Az majd megadja.
- Négyszázharminc, de most már magának kell szólni.
- Mondtam már. Négyszázötven. Nem erőszak...
A kupec észrevette, hogy egy idősebb parasztember nagyon nézegeti a tehenet. Nézegette és olyan formán biccentett Jancsi felé, mint akinek tetszik a Csákó. Még megveszi...
- Hát nem enged?
- Nem!
A kupec ollót vett ki a zsebéből és nyírt valamit Csákó szőrébe. Kifizette a négyszázötvenet és egy kis kárörömmel nézett a parasztemberre, aki elől megvette a tehenet.
- Kendnek is tetszett?
- Valamikor - lépett közelebb - a lányomnak adtam ezt a tehenet, egy éve, hogy férjhez ment. - Kezet fogott Jancsival. - Hogy vagytok, fiam?
A kupec mérgesen megrántotta Csákó kötelét és az öreg tehén elballagott új gazdája után.
Ez kora délelőtt volt, amikor még alig taposták le a vásártér havát, de a lacikonyhán már sistergett a kolbász és a fütyülősökben tompán csillant a sárga bor.
- Az áldomást én fizetem - mondta Jancsi ipának, aki szerette vejét, nemkülönben a bort is. Mivel pedig mindkettőt szerette - amint később kiderült - nagyon szerette - ott ültek még délután kettőkor is. Jancsi közben ellépett, ostornyelet vett és Rózának meleg kendőt.
- Nem érdemli meg, igazán nem érdemli meg, de azért ne mondja, hogy üres kézzel megyek haza. - És elpanaszolta, hogy mennyi baj van a Rozállal.
- Na, engem nem ugráltatna - mondta mérgesen az öreg. - Az anyja is ilyen volt. Ismerem a fajtáját.
- Hát engem sem ugráltat! A kend lánya, és ha kend is igazat ad, tudom már, hogy térítsem észre - és az ostornyélre nézett.
- Még egy féllitert, asszonyság.
És csak akkor váltak el nagy barátságban, amikor a nap vörös arca a határról nézett végig a hómezőkön s a varjak, mint az éjszaka baromfiai, elültek már a vásártér nyárfáin.
A lovak egy futással mentek hazáig, mégis este volt már, mire a falu határába értek.
Megverem - gondolta magában Jancsi mérgesen. - Az új ostornyéllel verem meg - és ezzel a gondolattal fordult be az udvarra is.
- Ki se jön elém. Hát asszony ez?
A lovakat bevezette, a pokrócot bedobta az istállóba. A kendőt a hóna alá csapta, s az új ostornyéllel kezében bement a házba.
Kicsit pislogott a szobában. Nagy lánggal égett a lámpa, az asztalon fehér abrosz, gőzölgő tál, puha kenyér, s a búbos mellett várakozó melegséggel Rozál. Még a piros réklit is felvette: azt az ismerőset, mátkaságuk idejéből...
Jancsi hosszasan verte le lábáról a havat. A nyakkendő rojtjai himbálóztak kezében és az asszony úgy ölelte át, majd feldöntötte.
- Nem érdemlem meg! Igazán nem - és könnyeivel összemaszatolta Jancsi arcát.
- Ne bolondozz, na - szabadkozott Jancsi -, hát várj egy kicsit, legalább amíg ezt az ostornyelet a sarokba támasztom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése