Anne Bradstreet: Midőn a házunk lángban állt, 1666. július 10-én

Nyugalmas álom csöndesen
Befogta homlokom, szemem,
Ám felzavart egy szörnyű zaj,
Rikoltozó vad hangzavar:
A " tűz van, tűz!", a rettenet,
Senki soha ne érje meg.

Az ablakon betört a fény,
Fohász fakad, ha nincs remény
"Én Istenem, Te adj erőt,
Segítsd a szűkös szenvedőt."
Míg nőtt a gond s a fájdalom,
Elhamvadt házam, otthonom.

Hogy láttam már, a ház elég,
Áldottam Őt, és szent Nevét,
Hisz sok javam gazdája volt,
Csak visszavett, de nem rabolt.
Igen, bár házam összedűlt,
A zúgolódás elkerűlt.

Minden javamhoz volt joga,
Mégsem volt hozzám mostoha.
E tájra gyakran vitt utam,
Sosem kutattam, merre van
Az üszkös rom közt hirtelen
Elhamvadt székem, fekhelyem.

Itt állt a szekrény, láda ott,
És minden fontosabb dolog,
Sok tárgyam nyugszik lenn, üszök,
Alaktalan rom, pernye közt.
Terítve nem lesz asztalunk,
Vendéget várni nem fogunk.

E házban senki nem mesél
Eztán, tettekről nem regél,
Nem lesz sugaras gyertyaláng,
Hangot nem halltok, volt-szobák.
Minden örökre elveszett,
Sok földi hívság, ég veled...

Lelkem, ne érjen soha vád:
Léted otthona volt e ház?
Halom hamu és por - remény?
Csupán a földben bíztam én.
Szíved fordítsd az ég felé,
Minden hívság, mi testedé!

A házad arra fent keresd,
Nagy Építész alkotta meg,
És üdvösség a bútora.
E hajlék nem vész el soha,
Melyet neked, bár nélküled,
Az Úr öröktől épitett.

Árát nem érti ember-ész,
Megkapni ingyen nem nehéz,
E gazdagságnál több se kell,
Sok földi tárgy - most vetlek el.
Nem érdekem a földi lét,
Reményem, kincsem már az Ég.

/Ford.: Tarbay Ede/