M. Lermontov: A próféta

Mióta az örök Biró
mindentudóvá tett, sötéten
izzó bűnt látok csak, mohó
önzést az emberek szemében.

Hirdettem a szent szeretetet
és az igazság tisztaságát,
s válaszúl rám köveiket
és gyűlöletüket dobálták.

Hamuval szórtam hát fejem:
nem kell ház, város, rokon, emlék!
Most a vadon az életem
és az ég tart el, mint a fecskét.

Az állatok népe, ahogy
az Ur kivánta, lesi szómat,
s figyelnek rám a csillagok
és sugarukkal válaszolnak.

De ha, kitaszitott fiú,
a városba még visszatérek,
gyermekeik előtt hiú
gőggel mutatnak rám a vének:

"Népét tagadva, s hozva uj,
álnok igét, a bűn kevélye,
nézd: azt hirdette, gonoszúl,
hogy az Isten szava szól belőle.

Példája intsen: arca sárga,
aszott, égnek a sebei,
meztelenűl jár, kő az ágya,
s az egész világ megveti!"

/Ford.: Szabó Lőrinc/