Avetik Iszahakjan: Forrón becéz az örök Nap ujja

 

Forrón becéz az örök Nap ujja,
meztelen tárul, csillog a tenger:
hegycsúcsok kristály-koszorújából
fölöttem felhők dús nyája leng el.

Vonuló darvak jelzése újra
édes zúgással a tavaszt hozza,
pára lehell a porhanyó földből,
sziklák közt szekfű hajt illatozva.

És körben zeng a kisarjadt erdő,
bokron madárka mézízü hangja,
ujjong a szívem s ezernyi dallal
repesve száll a fénylő tavaszba.

Suhanok gyorsan parányi szellőn,
hatalmas tölgyben büszkén növekszem,
virítok lepkén, tarka virágon,
szarvasgidákkal szökdel a kedvem.

Szívemben tenger hullámverése,
sziklát és csermelyt hordozok, érzem,
testvér velem a föld is, az ég is,
a nagy mindenség betölt egészen.

Köszöntőt zendít, dobog a keblem,
gyönyörűségtől mélységes boldog,
a természet tág végtelenének
dicsőítőn a karjába omlok.

/Ford.: Fodor András/