Eötvös Károly: Boronya halála

 

A határ mentén ballagva felértünk a Meszesre. Szétnéztünk a Meszes-tetőről, megnéztük a Meszesbükköt, s innen hazafelé indultunk a Farkut-lapon át. Félmeddig megmásztuk a Vehemkőt is, ittunk a Csikós-kút vizéből, s nagyoknak és fényesnek találtuk a csergedező Rakottya csiborjait. Innen értünk a Nyíresbe s Boronya halálára.

 

Kissé szokatlan, kissé pogány dűlőnevek, de le kell tűrni. A Bakonyban vagyunk, éspedig a szentgáli határban. Igaz, hogy a határ napkeleti szélén, ahol már a márkói és rátóti Bakony kezdődik, de hát ez is az öreg Bakonyhoz tartozik.

 

Boronya halála!

 

Ez is dűlőnév. Hajdan sűrű, vén fákkal teljes, ma már ligetes, vagy egészen letarolt. A tagosítás óta nincs is meg már a régi színe, régi mivolta. Negyvenhárom esztendeje múlt, amikor ott jártam utoljára.

 

Furcsa név. Boronya halála. Hogy lehetett dűlőt így nevezni? Bizonyosan itt halt meg Boronya. De ki volt hát az a Boronya? Nemes úr-e, szegénylegény-e? Vagy valami hős, aki törökkel, némettel vagy más kutyafejű ellenséggel itt viaskodott? S mikor halt meg és miért halt meg?

 

Kérdezősködtem utána.

 

Sok mesét mondtak róla. Vitézi viaskodás itt nem történhetett. A vitézek úton, járt helyen, nyílt mezőn hadakoznak. Nem járnak azok föl a Meszes-tető aljára.

 

Elmondom az esetet, ahogy igazán történt. Szomorú történet, de bizony egyszerű.

 

Boronya szegény ember volt, csak afféle bakonyi kanász. A rajtavalóján kívül alig volt valamije. A rajtavalója se nagy dolog. Szűr és fehérnemű. Kalap és tarisznya. Karikás és kürt s kétszemélyes csutora. De volt felesége is. Ott lakott a Horhi-pusztán s volt tizenegyéves fia is. Ez már vele járt apjával és a disznófalkával. Papnak pap a fia, kanásznak kanász. Így szokott ez lenni.

 

A disznófalka szentgáli nemeseké volt. Régi bakonyi sertésfajta. Ma már ez is kiveszőben.

 

Különös fajta volt ez. Magas, hosszú, sovány test. Nem vaddisznó, de nem is szelíd. Afféle fehér vaddisznó, mely sohase volt még hajlék alatt: falut, házat sohase látott, kint van éjjel-nappal, télen-nyáron. Ha ingerlik: megtámadja az embert, meg is öli, meg is eszi. Farkastól nem fél, úri ruhás embert nem tűr meg közelében, messze elkerülik még a vadászok is. Ki kell előlük térni.

 

Csodálatos fehérszőrű állatok. Sörtéjük ritka, halvány rózsaszínű testük. Szempillaszőrük is hófehér. Húsuk, szalonnájuk közepén van valami páncélréteg. Ezt megrágni emberi fogakkal nem lehet. Még talán farkasfogakkal sem.

 

De a kanászt, aki éjjel-nappal vele jár, rendkívül szereti és becsüli. Megbecsüli fiát is, kutyáját is. Van neki szíve, belátása.

 

Egykor, régen, valamikor kegyetlen tél volt. Örökös hó, zivatar, szélvész, kemény fagy. De hát ettől nem fél se a kanász, se a falka. Megszokta már. Eszébe jut, volt már ilyen idő máskor is. Kiálltuk, elszenvedtük. Ború után derű. Egyszer majd csak kitavaszodik. Ha nagy is a hó: az se nagy baj. Csak elég makk legyen a hó alatt. Kitúrja azt, fölszedi azt onnan az okos falka.

 

Hanem hát éppen azért kegyetlen a tél, mert nem volt elég makk a hó alatt. Se tölgy, se cser, se bükk nem ontotta idén a makkot. Hiába túrta a havat, jeget, göröngyöt a szorgalmas sörtés: alig talált valamit. A hidegnek pedig az a különös természete van, hogy kétszeresen hideg, amikor a bendő üres.

 

Egyik napon délutánra fordult már az idő, s bizony éhesek voltak már a sörtések. Hiába szólongatták Boronyát, a kanászt, hiába döfödték orrukkal a csizmaszárát, hiába ráncigálták szűrkötőjét: Boronya nem tudta őket jó makkra vezetni. Eleget káromkodott a jó Boronya, mg a könnye is kicsordult egyszer-másszor, megértette ő a sörtéseinek minden szavát, minden panaszát: de segíteni nem tudott.

 

Végre céltalan kóborlás után kiértek a Nyíresből, arra Herend felé. Vén cserek, iharok és hársak álldogáltak ott ritkásan. Ott már igazán nem lehetett sok makkot találni. Elővette hát kürtjét a jó Boronya, s egy sor nótát szépen, figurásan, rikoltó magas hangon elfújt a falkának.

 

A sörtés nagy zenekedvelő. Elfelejti éhét-szomját, ha zenét hall. Kitárja fülét, lefelé tartja orrát, s a zenélőre függeszti tüzes szemét, úgy hallgatja a kürtnek hangjait. Nem röffenne, meg nem mozdulna a világért se.

 

De hát ez se tart örökké. A kürt csak bírná, talán a falka is bírná, de a tüdő nem bírja. S amint elröppent az utolsó hang, rögtön odaszállt a falkára az éhség fekete madara.

 

Mit csináljunk?

 

Szerencsére öreg, tapasztalt sörtés is volt a nyájban. Ez felnézett az öreg fákra, s észrevette, hogy azok ága tele van fagyönggyel. Sötétzöld eleven
fagyönggyel. A fagyöngy pedig télre jó falat. Egy-egy fagyöngy két-három éhes sörtésnek is elég egy-két napra, hiszen akkorák azok a fagyöngyök, mint a gólyafészek.

 

Odament az öreg sörtés Boronyához, elkezdett csöndesen beszélgetni, megfogta Boronya szűre peremét, s lassanként ráncigálta.

 

-      Mit akarsz, öreg?

 

A sörtés tovább beszélgetett. Mi emberek, magasabbrendű lények, azt a beszélgetést röfögésnek nevezzük. Valószínűleg a sörtés is így vélekedik a mi szónoklatainkról, de a jó Boronya megértette az okos szót. Kivált, mikor az öreg, tapasztalt sörtés beszélgetés közben mindig a fagyöngyre pislogott. A sörtés beszéde bizonyára így szólt:

 

-      Lásd, édes jó gazdánk, az a fagyöngy finom nyalánkság lenne, de az a fa ágán van, mi pedig itt a havas földön vagyunk. De mi tisztességes, komoly férfiak vagyunk, s nem csúszó-mászó, ugra-bugra népek, mint a mókus, meg a macska, nem is repülő állatok, mint a varjú. Mi oda a fagyöngyért fel nem mehetünk, hanem te, jó gazdánk, fölmehetnél. Baltád is van éles, s azt a gyöngyöt levághatnád számunkra. Megköszönnénk szépen.

 

Ezt értette a szóból Boronya.

 

-      Igazad van, öreg.

 

Lekerítette szűrét, tarisznyáját, kürtjét, csutoráját, s átadta Pista fiának.

 

-      Vigyázz fiam, míg a fa tetején járok.

 

Fölmászott a fára, elkezdte vagdalni a fagyöngyöket, hullottak is le a gyöngyök, rohantak is rájuk a szegény éhes állatok, s ették az eledelt nagy örömmel.

 

Hanem hát talán még jól se laktak, nagy baj történt.

 

A jó Boronya egy ütésnél megszédült, megcsuszamodott s lezuhant a magas fáról. Beleesett fejszéjébe, s éles fejszéje halálra sebezte. Piros vére pirosra festette a havat.

 

Szegény kis fia odament hozzá. Megölelte, szólongatta, költögette. Nem mozdult a jó Boronya.

 

Odament hozzá nyája is. Az öregek félretúrták a kisebbeket s odafurakodtak melléje s kisfia mellé. Siratták is a maguk módja szerint, ébresztgették is egy kissé, orrukkal szelíden meg is döfödték. Hiába.

 

Nincs többé Boronya. Oda lett az okos őriző. Nem mászik fel többé a cserfára, s nem szerez ennivalót az éhező nyájának. Vége.

 

Szegény kis fiúcska, mit csináljon? Ember, falu, tanya, csárda nincs a közelben. Hamarosan be is esteledik. Csak az öreg Bakony, a Halyagtető, a tél, a zúzmara s az éjszaka.

 

A sörtések ott tolongnak, ott zajongnak körülötte. S ő még nem is érti úgy a szavukat, mint édesapja. De édesapja elmúlt, most már mit csináljon?

 

Sírt, amíg tudott. Aztán kezébe akadt édesapja kanászkürtje. Ő is tudott már kürtölni. Hiszen ő is kanásznak készült. Letörölte a deret a kürt fúvójáról, s elkezdte a kürtöt fújni. Szegény árva falka: abbahagyta a zsibongást, hallgatta a kürt zenéjét. Gazdájának halotti éneke volt az.

 

Alkonyatra elszürkült, elborult a Halyag és a Hárságy. Szél kezdett támadni, rázta a zúzmarát s a száraz lombokat. De a kürt hangját nem tudta elnyomni.

 

Lassanként leszállt a fehér Bakonyra a fekete éjszaka. A szél tovább zúgott, a kürt tovább harsogott. Csakhogy a szél mindig erősebben, a kürt mindig gyöngébben.

 

Vajjon mikor hallgat el a vihar? Mikor hallgat el a kürt?

 

 

Ezóta és ezért nevezik a szentgáli királyi vadászok azt a dűlőt ott Herend fölött Boronya halálának.