Gulyás Pál: Hajnali séta az országúton

A füvön csillog a harmat,
a levegő még hideg,
ez a friss hajnal, előtte
megdobbannak a szivek. -
Akit nem védett az álom,
mint egy rejtelmes burok,
az olyannak ez a hajnal
fojtó, kegyetlen hurok!
most siet vissza a csontváz
a sírnak mélységibe,
a kakas most kukorékol,
mert kergeti a szive:
csőrét élesen kitátja,
teste borzongó-puha,
csak úgy sugárzik belőle
 a föld elementuma.

Igy megyek én két akác-sor
közt a tág országuton,
megyek csöndesen előre,
merre megyek, nem tudom.
Merre az akácok dőlnek,
merre a szél keze ránt…
Ki tudja most életében
az egyetlenegy irányt? -
Most egyetlen cél világít
bennem: a harmat szine,
mely hamvas lepelt borított
az úton mindenkire, -
Aki ember, aki állat,
a harmat most rajta van,
most az örök álom csillog,
a fűszálon zajtalan.