Gyulai Pál: Margit szigetén

 

Az alkonyfényen rezdül a fa lombja,
És nyájasan behajlik ablakomba,
Derűs árnyéka arcomon lebeg,
Suttogva kérd: hogy' van szegény beteg?
Jobban vagyok, enyhűlt a fájdalom,
S el-elszunnyadva ébren álmodom:
Mily szép lehet most ott kinn a világ:
Kék ég, zöld fű, ezer nyiló virág,
Szökőkút cseppje és árnyas liget,
Calypso kertje e tündér sziget!
Nem láthatom, de hallom bent a zajt,
Mit kinn az élet ablakomra hajt:
Hallom beszédit, amint föl- s lejárnak,
Ujabb meg ujabb vidám társaságnak:
Nő, férfi mind örűl, tréfál, nevet.
A jókedv meg nem illet engemet,
S ki tudja: vaj' lesz-é még helyem ott,
Ma csak beteg, holnap talán halott...
Hallom csendűlni csalogány dalát,
Szivem egy édes emlék hatja át!
Ébrednek ujra eltünt boldog évek,
Egymásba folyva, mint ködfátyolképek,
Ébred kihalt vágy, vesztett szerelem,
Illatmaradvány hervadt levelen...
Hallom zaját játszó kisgyermekeknek,
A fűben ott futkosnak, enyelegnek:
Oh gyermekim, mikor még élt anyátok,
Mikor ti is még kicsinyek valátok,
S igy játsztatok!...Az alkony elborúl,
Sötétedik, szemembe könny tolúl.
De szél fuvall, s a lombok zúdulása,
Csapongó hullám méla mormolása,
Gőzös robajja, közbe távol ének,
S tört hangjai el-elhaló zenének
Elrengetik az éber álmu főt,
Mint dajkaszó a síró csecsemőt.