Ivan Goll: Tízezer hajnal ( részletek)

 

I

 

Megfoghatatlan vagy,
akár a patak,
mit menták sűrűje rejt el.
Sokszor remegés fut a válladon át,
megijedsz tőlem, az arcomtól,
ha föléd hajolok.
Pedig csillagok gyúlnak ki,
ha rámtekintesz, előttem.
Pedig hozzámtartozol épúgy,
mint archoz a szem
s tudom, majd ha a halál felé hajózol,
egyik dalomat dúdolod akkor is…
És mégis menekülsz, menekülsz csak,
mint mandolinom szökevény futama,
megfoghatatlanul egyre rohansz,
ó, szerelmetes álmom!
Ó, álmom-szerelmem!

 

II

 

A többiek élő tragédiák voltak,
a többiek ködszerű gondolatok voltak,
a többiek álmok voltak a metró üvegén,
a többiek hópelyhek voltak, mik elolvadtak a kéz
melegétől,
a többiek rózsafák voltak selyemköpenyekben,
a többiek egy esős, hangulattalan este voltak,
a többiek orosz voltak, brazilok,
a többiek csak asszonyok, asszonyok voltak,
a többiek…

 

De te:
terólad nem tudom, ki vagy,
terád nincsen hasonlatom sem,
csak azt tudom: szeretlek!

 

III

 

Jöjj, jöjj vissza:
egy sose hallott ötödik évszak lesz érte jutalmad,
ahol szárnyat növesztenek az osztriga-kagylók,
ahol a madarak Debussy dalait dúdolják,
és hol a fügefákon
érnek arannyá a narancsok.

 

Minden naptárodat kicserélem,
régi találkáid dátumai nem lesznek feljegyezve sehol sem,
s Európa valamennyi térképfüzetéből
kitörlöm a helyet, ahol nélkülem éltél.
jöjj, jöjj vissza:
újjászületik majd a világ,
új égtáj lesz minden iránytűn:
 a te szíved!

 

IV

 

Harminc esztendeig vártam,
hogy felfusson az égre alakod,
hogy elhomályosítsd a napot,

 

vártam a parkok
zöld és bronszínű bokrai közt
céltalan ifjúságom idejében.
Valahányszor megállt egy autóbusz előttem felugrottam rá,
mert azt hittem, elcsípem mosolyod, -
végiglaktam a világ valamennyi hoteljét,
hogy megvakult tükreik valahol visszaverjék a szemed…

 

Folyamok partjain harminc esztendeig
integettem távolodó messzi hajóknak
s a bércek magasáról
mindig a házad tetejét kutogattam.

 

Harminc esős őszön át vártam a jöttöd,
kihullott a hajam
s a szemem zavaros lett!

 

Jöjj, hamar, ó, hamar!
mert ha ma sem leszel pontosan itten:
a legközelebbi villamosra felugrom!

 

V

 

Bezárja fáit az erdő,
az utolsó madár is leteszi furulyáját,
a nyírfa hűtlen levelei
is lehullanak, elenyésznek.
A csipkebokrok díszlete közt
a nimfák letörlik arcukról a pírt és
a szarvasok, kik megdöntötték a gyorsasági rekordot,
nehéz szarvaikat ledobálják
s alkonyszínű agancsuk
elkorhad az eső permetegében.

 

Bezárja fáit az erdő,
zárjuk be mi is a szivünket,
mert jön a tél, jön a fagy!

 

Tízezer hajnal, szerelmem, tízezer hajnal,
tízezer hajnali napsugár
csókolta éberre a pillánk!

 

Tízezer hajnal egy ilyen éjért,
szerelmes éjjelünkért!
Kifaragódik a karjaim közt fejed
s hajad rózsakertjét
tízezer rózsa lángja hevíti.

 

Ó hány ragyogás,
tízezer hangja a ködnek,
s hány hold jött:
hány eleven s hány szomorú,
hogy bepihézzen minket a hó révületével!
. . . . . . . . . . . . . . .
Tízezer hajnalt, szerelmem, tízezer hajnalt,
tízezer tojást, telve dalokkal, madarakkal,
tízezerszer a nap sárga pihéit:
ennyit megért ez a perc -
százezer csillagba futó halálunk egyetlen pillanatát.

 

/Ford.: Végh György/