1915. november hó 15-én egy bóklászó
szellem akkora bonyodalmat okozott a házban, hogy szívből sajnálom, amiért nem
hagytam kedvére jönni-menni, majd visszabújni az ágyba. A hajcihő kezdetén az
anyám a cipőjét a szomszéd ablakába röpítette, a végén pedig a nagyapám
eltrafálta az ügyeletes őrszemet.
Éjjel egynegyed kettőkor valaki
futkosni kezdett az ebédlőasztal körül. Az anyám az egyik, Hermann a másik
emeleti szobában aludt, nagyapám meg a padláson, a vén diófa ágyban, amelyik,
tudják, leszakadt egyszer az apám alatt. Mikor a szaladgálást meghallottam,
kiugrottam a kádból, és sebtében megtörülköztem. Emberi léptek! Valaki szaporán
szedte a lábát az ebédlőasztal körül. A fürdőszobából kiszüremlő lámpafény
végigvetült az ebédlőbe vezető hátsó lépcsőn. A haloványan fénylő tálakat
láttam a polcokon. Ám az asztalt nem tudtam kivenni.
Folyt a jövés-menés. A léptei súlya
alatt ritmikusan döngött a padló. Először azt hittem, hogy az apám az, vagy Roy
bátyám, aki Indianapolisba utazott, s föltehetően minden pillanatban
betoppanhat. Aztán tolvajra gyanakodtam. Csak később gondoltam arra, hogy
kísértet is lehet.
Már vagy három perce járkáltak,
mikor lábujjhegyen Hermann szobájába lopakodtam.
- Pszt! – sziszegtem a homályban és
megráztam.
- Ööö – nyöszörgött olyan erőtlen,
segélykérő hangon, akár egy megriadt kuvasz. Mindig tartott tőle egy kicsit,
hogy majd „valami” az egyik éjjel elviszi.
Megsúgtam neki, hogy ki vagyok, és
tudattam vele, hogy a földszinten valami zrí van. Felkelt és követett a
lejáróig. Hallgatóztunk. Csend volt. A lótás-futás abbamaradt. Hermann egy
kissé riadtan bámult reám. ( Csupán egy törölköző volt a derekam körül.)
Szeretett volna visszabújni az ágyba, de én lefogtam. – Valami zrí van odalenn
– ismételtem.
A rohangálás megint megkezdődött.
Mintha emberi lény futkározott volna az ebédlőasztal körül, majd nagy robajjal,
kettesével szedve a lépcsőket, elindult volna felénk. A lámpa most is
homályosan világított a lépcsőházban. Senkit sem láttunk közeledni, csak a lépteket
hallottuk. Hermann is a szobájába iszkolt, és bevágta maga mögött az ajtót. Én
is belöktem a lépcsőházit, és nekifeszítettem a térdemet.
Az ajtócsapódás kiugrasztotta az
ágyból anyámat. Kileselkedett a szobájából, és ránk förmedt: - Mi a fene van
veletek, fiúk!
Hermann előmerészkedett, és
magabiztos hangon ennyit mondott: - Semmi. – ( De olyan fehér volt, mint a
fal.)
- Mi az a rajcsúrozás odalenn? –
faggatta tovább az anyám. Így hát ő is hallotta a futkározást! Csak bámultunk
reá. – Rablók! – kiáltotta ösztönösen.
Én hanyagul nekiindultam a
lépcsőnek, hogy megnyugtassam. – Gyere te is, Hermann – szóltam vissza.
- Én mamával maradok – válaszolta. –
Hisz csupa izgalom! – Erre visszaléptem.
- Egyikőtök sem mozdul egy tapodtat
sem! – jelentette ki mama. – Föltárcsázzuk a rendőrséget!
Csakhogy a telefon is a földszinten
volt, s fel nem foghattam, hogyan hívjuk ki őket, és nem is igen lett volna az
ínyemre.
Anyám ekkor a tett mezejére lépett.
Sebbel-lobbal kinyitotta a hálószobaablakot. Fölkapott egy cipőt, és a szomszéd
ablakba zúdította. Az üveg csörömpölve hullt be a hálóba, ahol a nyugdíjas
vésnök, Bodwell s neje lakott. Bodwell az utóbbi időben sokat gyöngélkedett, s
már több kisebb gutaütést is kapott. Egyébként már minden közeli ismerősünket
megütötte néhányszor a guta.
Éjjel két óra volt. Elrejtőzött a
hold. A felhők sötéten és alacsonyan gubbasztottak. Bodwell azon minutában az
ablaknál termett. Hol üvöltött, hol pedig dadogott. S az öklét rázta. Hallottuk
Bodwellné sipítását. – Eladjuk a házat, és visszamegyünk Peoriába!
Jó időbe telt, amíg mama
Bodwellékkel szót értett. – Zsiványok! – kiabálta át. – Rablók vannak a házban!
( Mi Hermannal nem is mertük megmondani, hogy nem is rablók, hanem szellemek
járnak, hisz az anyám a kísértetektől még jobban rettegett, mint a betörőktől.)
Bodwell előbb arra gondolt, az anyám
azt állítja, hogy a betörők nála vannak, ám később visszanyerte hidegvérét, és
feltárcsázta érdekünkben a rendőrséget. Miután a szomszéd visszavonult, az
anyám olyasféle mozdulatot tett, mintha egy másik cipőt is át akart volna
lódítani, nem azért, mintha még szükség lett volna rá, hanem, amint később
kifejtette, kimondhatatlanul felizgatta a képzeletét az, hogy a cipőt az
ablaküvegbe vágja. Még idejében közbeléptem.
A rendőrök elismerést érdemlő gyorsasággal
kerültek elő. Egy csukott Ford dugig volt velük. Kettő motorbiciklin jött. Egy
rabszállító kocsiban pedig legalább nyolcan szorongtak. Néhány riporter is
akadt közöttük. Fénycsóvák cikáztak a falon, az udvarban, s végig a
Bodwellékhez vezető járdán. – Nyissák i! – bömbölte egy borízű hang. – A
kapitányság emberei vagyunk!
Már a bejáratnál álltak. Le akartam
menni, hogy beengedjem őket, de az anyám hallani sem akart róla. – Anyaszült
meztelen vagy! – pirongatott. – S halálra fázol!
Újra a derekam köré csavartam a
törülközőt. Közben a zsaruk nekifeszítették vállukat a díszes, külső
üvegajtónak és betörték. Hallottam, hogy hasad a fa, és az előszoba padlójára
hullik az üveg. Lámpáik fénye bevilágította a nappalit, nyugtalanul szökellt az
ebédlőben , megvillant a folyosókon, végiglövellt az utcai lépcsőn, és utoljára
elért a hátsó feljáróhoz is. Ahogy ott álltam törülközővel a derekamon,
megpillantottak. Az egyik robosztus rendőr már rohant is felém.
- Ki vagy? – kiáltott rám.
- Itt lakom – szóltam vissza.
- Aztán mi a csuda van veled? –
firtatta. – Rád jött a forróság talán?
Csakugyan hideg volt. A szobámba
mentem, és nadrágba bújtam. Amikor kiléptem, az egyik zsaru a bordáim közé
döfte a revolverét.
- Mit keres itt? – kérdezett követelőzőn.
- Idevaló vagyok – válaszoltam.
Az ügyeletes tiszt jelentést tett
anyámnak. – Sehol semmi. Biztos megléptek. – mondta. – És hogy néztek ki?
- Ketten vagy hárman lehettek –
magyarázta az anyám. – Hangoskodtak, rohangáltak, és az ajtót vagdosták.
- Furcsa – bökte ki a rendőr. – Minden
ajtót és ablakot annak rendje és módja szerint bereteszelve találtunk.
Hallottuk, mint kajtat lent a többi
rendőr. Mindenütt ott voltak a fogdmegek. Betörték az ajtókat, felszaggatták a
fiókokat, és az ablakokat ki-be csapkodták. Tompa robajjal borultak a bútorok.
Az emeleti folyosó félhomályából vagy fél tucat zsaru bukkant elő. Odafönn is
mindent felborogattak. Az ágyakat elhuzigálták a faltól. Az akasztóról
leszaggatták a ruhákat. A bőröndöket és a ládákat letaszították a polcokról. Mindezenközben
az egyikük ráakadt egy elnyűtt citerára. Roy kapta egy úszóbajnokságon.
- Idesüss, Joe! – szólt az egyik
rendőr a másiknak, s hatalmas mancsával belecsapott a húrokba.
A Joe nevű zsaru megfogta és
felfordította.
- Hát emmeg mi? – kérdezte tőlem.
- Egy ócska citera, azelőtt a
tengerimalacunk aludt benne. – Ez igaz is volt. Kaptunk egyszer egy
tengerimalacot, s el nem aludt volna másutt, csak a citerában. Bár ne
említettem volna! Joe meg a másik zsaru megkövülten bámult reám. A citerát
visszahelyezték a polcra.
- Sehol senki – ismételte a rendőr,
aki az előbb az anyámmal tárgyalt. – Ez a kölök pedig – bökött a hüvelykujjával
felém, miközben a többinek magyarázott – ádámancúgban volt, s az asszonyság,
úgy látom hisztériás. – Mindnyájan bólogattak, de egy kukkot sem szóltak. Csak
bámultak rám. És az így ránk szállt rövidke csöndben mindnyájan hallottuk, hogy
valami reccsen a padláson. Nagyapám forgolódott az ágyában.
- Emmi? – horkant fel Joe. Még
mielőtt közbeléphettem volna, fél tucat zsaru a padlásajtónál termett.
Mindjárt tudtam, hogy bajok lesznek,
ha nagyapához csak úgy bejelentés nélkül berontanak. Második gyerekkorát élte,
s elhitette magával, hogy Meade generális embereit Kőfal Jackson állandó
támadása visszavonulásra, sőt szökésre késztette. Amikor a padlásra értem, már
minden a feje tetején állt. Nagyapám nyilvánvalóan arra a megállapításra
jutott, hogy a rendőrök megszöktek Meade seregéből, s most az ő padlásán
keresnek menedéket. Hosszú gyapjúgatyában és flanell hálókabátban kipenderült
az ágyból. A fején hálósipka volt, s dereka köré bőrkabátot kerített. A zsaruk
egyből kitalálták, hogy a felindult aggastyán a házhoz tartozik, de nem jutott
idejük a magyarázkodásra.
- Vissza, ti gyáva ebek! – bömbölte a
nagyapám. – Vissza a csatamezőre, istenverte nyúlszívű csürhe! – S úgy kupán
teremtette a citerás altisztet, hogy hanyatt vágódott. A többiek visszavonulót
fújtak, ám nem elég gyorsan. Nagyapám kikapta a citerás pisztolyát a tokból és
elsütötte. Azt hittük, a dörrenés szétveri a gerendákat. A padlás megtelt
füsttel. Az egyik zsaru káromkodott, s a vállához kapott. Nagy nehezen
mindnyájan levergődtünk, az öregúrra rálakatoltuk az ajtót. Egypárszor még
beledurrantott a sötétségbe, aztán nyugovóra tért.
- A nagyapám volt – magyaráztam
lihegve Joe-nak. – Azt képzeli magukról, hogy katonaszökevények.
A zsaruknak eszük ágában sem volt
eltűnni, mielőtt kézre nem kerítenek valakit. Az éjszaka vitathatatlan
vereséget hozott a számukra. Látszott, hogy nem tetszik nekik az eset. Úgy
érezhették, és szerintem teljes joggal, hogy valami hiba van a kréta körül.
Szaglászni kezdtek megint. Egy mitugrász riporter odajött hozzám ( mivel nem
találtam közben egyebet, magamra öltöttem anyám egyik ingét) és érdeklődéssel
vegyes gyanakvással tekintett reám.
- Voltaképpen mi okozta a hékulát,
pajtikám? – kérdezte.
Elhatároztam, hogy tiszta vizet
öntök a pohárba, és így szóltam: - Kísértetek jártak. – Jóideig úgy nézett rám,
mint borjú az újkapura. Aztán odébbállt. A zsaru, akit nagyapám eltrafált, a
bekötött karját szorongatta, és kacskaringósakat mondott.
A citerás rendőr fogadkozott: -
Megyek, aztán visszaveszem a pisztolyomat ettől a vén madárijesztőtől.
- Csak nem te! – vetette oda Joe. –
Ember kellene ám ahhoz! – Én megígértem, hogy másnap beviszem a pisztolyt a
kapitányságra.
- Mi történt azzal a rendőrrel? –
kérdezte az anyám, miután eltávoztak.
- Nagypapa meglőtte – válaszoltam.
- Miért? – firtatta tovább az anyám.
- Mert katonaszökevénynek tartotta.
- Jó ég! – kiáltott a mama. – Pedig
olyan szép fiatal férfi volt.
Nagyapám másnap reggel üde volt,
mint a harmatos rózsa, és a reggelinél minduntalan tréfálkozott. Először azt
gondoltuk, hogy elfelejtette, mi történt. De nem. A harmadik csésze kávé után
először Hermannra, aztán pedig rám tekintett.
- Osztán mi a csudát koslattak azok a
zsandárok a ház körül iccaka? – de nekünk nem jött ki egy hang sem a torkunkon.
/Ford.: Lőrincz Tibor/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése