Aki a páfrány virágát megszerzi, tudója lesz minden titoknak: az elveszett jószág nyomára jut, megtalálja az elrejtett kincset a földben, megvédi embertársait a boszorkányok, vajákosok és más tudományosok rontásától, elhárítja a szemmel verést, meggyógyítja a nyavalyatörést.
Élt valahol Ukrajnában egy szegény ember. Egész életében hűséggel szolgálta urát, mégsem vitte semmire, miközben gazdája, akit a naplopók népes serege vett körül, mindig dugig volt pénzzel. Pedig az úr egy szalmaszálat sem tett odébb: nappal lustálkodott, éjjel tivornyázott. Néha hetekre eltűnt. Vadászik, mondogatták ilyenkor a cselédek.
"Megszerzem a páfrány virágát! - határozta el a szegény ember. - Úgy élek ezentúl, mint az uraság!"
Addig járta a vidéket, amíg a páfrányra nem lelt. Keresztelő János éjszakáján a közelébe lopódzott, meglapult a bokrok közt, és várt.
Hirtelen szörnyű vihar támadt, dörgött, morajlott. A villám felgyújtotta a füvet, égtek a bokrok, az egész határon valósággal végigsöpört a tűz.
A szegény ember lehasalt, és saját testével védte a páfrány kibomló virágát.
Amint a lángok elhaltak, honnan, honnan nem, dühöngő hullámok borították el a környéket, mint amikor a folyó kiárad a medréből. A szegény embernek a hullámoktól is sikerült testével megvédenie a páfrány nyíló virágát.
Alighogy elvonult az ár, a látóhatár szélén vágtató lovasok tűntek fel, karddal, korbáccsal csapkodták, aprították a fiatal fákat, bokrokat, cserjéket.
A szolga az éj sötétjében is felismerte urát és léhűtő barátait.
Amikor a vadul üvöltő lovascsapat is eltakarodott, a szegény ember leszakította a páfrány virágát, s hazaindult vele. A falu szélső házainál két cseléd várta. Uruk elé vezették.
- Hol jártál az éjjel? - vonta kérdőre az uraság.
A szegény ember félelmében mindent bevallott. Félholtra verték, s elvették tőle a virágot.
Attól a naptól az uraság kétszer úgy szórta a pénzt, s négyszer annyi gonoszságot engedett meg magának, mint korábban. Tehette, már nemcsak a szolgáinak, cselédeinek parancsolt. Az Ördögnek is!
Egy legény még a szegény embernél is rosszabbul járt. Ez az ifjú a fejébe vette, lesz, ami lesz, megszerzi a páfrány virágát. Az idősebbek megpróbálták lebeszélni, mondván, nem származik abból semmi jó. Csak baj. De a fiatalember nem hajlott a szóra.
Hajtotta a vére. S az Ördög is egyre azt duruzsolta a fülébe: "Képes volnál meghátrálni? Ha tiéd a virág, nemcsak te és a gyerekeid járnak jól vele, a faludnak is hasznára lehetsz!"
A legény bebarangolta a környéket, addig ment, amíg a páfrányra nem lelt. Megjelölte magának a helyet a völgyben, s Keresztelő János éjszakáján újból felkereste.
Sötét volt, levél nem rezzent, tücsök nem ciripelt, fű nem mozdult.
Mi történt a fiatalemberrel azon az éjszakán? Senki meg nem mondhatja. Reggel összefagyva, mozdulatlanul találták meg a völgyben. Hazavitték, élesztgették, de csak estére tért magához. A nép körülállta, kíváncsi volt, mit mond, merre járt, mit látott, tapasztalt, de ő egyetlen emberi hangot sem volt képes kipréselni a torkán. Csak nyöszörgött, mint az állat.
Magára hagyták, hadd pihenjen. Néhány nap múlva eltűnt a faluból. A völgyben lelték meg holtan.
Történt, hogy egy béreslegény az erdőszélen legeltette a marháit. Fáradt volt, ledőlt egy szénaboglya tövébe, s rögtön elnyomta az álom.
Késő éjjel ébredt, látta, a marhák sehol. Elbitangoltak, az egyik a vetésbe, a másik az erdőbe, a harmadik kitudja, merre.
Az állatok nélkül hogyan is térhetett volna haza? Elindult hát, hogy megkeresse őket.
Keresztelő János éje volt, az ég csillagtalan, koromsötét. Éjfél lehetett, amikor az erdőszélen hirtelen parányi fények gyúltak a fűben: pici, lángoló virágok.
A fiú mezítlábasan átgázolt rajtuk. A harmatban az egyik virág a lábához tapadt.
Egyszerre megvilágosodott előtte az erdő, mintha nappal volna, messzire ellátott. Összeterelte a marháit, s elindult velük haza.
Útközben megfeledkezett a virágtól, a nedves fűben elvesztette. S reggel, felébredve, maga sem tudta, megtörtént-e vele a történet, vagy csak álmodta az egészet.
Egy muzsiktól a tolvajok elhajtották a marháját. A paraszt két kutyájával a nyomukba eredt.
Keresztelő János Napja volt, esteledett. Hirtelen olyan sötét lett, hogy a paraszt az orráig sem látott. Vagy éjfélig toporgott egyhelyben, akkor egyszerre apró, fényes virágok borították be a fák alját.
A muzsik félt a közelükbe menni, ám a kutyái keresztülrohantak rajtuk.
Kisvártatva a paraszt emberi hangokat hallott:
- Te kövesd a tolvajokat, én visszafordulok, nehogy a cimboráik a házat is kirabolják! - mondta az egyik hang.
- Jól van! Eridj! - felelte a másik.
Mire az egyik kutya elrohant.
A muzsik a fejét forgatta, honnan hallja a hangokat, talán a fák tetejéből, de sehol senkit nem látott. Aztán már csodálkozásra sem maradt ideje, mert az a kutya, amelyik vele tartott, csaholni, majd szimatolni kezdett.
Hamar megtalálták az ellopott marhát: a tolvajok közeledtükre futásban kerestek menedéket. Otthon már várta őket a másik kutya.
- Itt voltak a rablók? - hallja a paraszt megint a hangot.
- Itt bizony! De elkergettem őket!
- A gazdasszony adott enni?
- Elém lökte, amit a gyerekek meghagytak!
A paraszt ekkor vette észre, hogy a kutyák valamilyen furcsa virágot csíptek be az ujjaik közé. Kiszedte őket, s eldobta. Mire a hangok is elhallgattak, a kutyák pedig elkezdtek ugatni.
A muzsik a történetből egy dolgot jegyzett meg: nem elég a kutyákat csupán a maradékkal etetni, jól kell lakatni őket!
/Ford.: Petrovácz István/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése