Volt egyszer egy szegény tehénpásztor.
Tizenkét éves korában szegődött el a
gazdához, s azóta őrizte a tehenét. Pár év alatt nagyra nőtt a tehén,
meghízott, és a szőre sárgán csillogott, mint az arany. Mert nem akármiféle
jószág volt, hanem maga a tehénisten.
Egyszer, amikor szokás szerint kint
jártak a hegyek közt a legelőn, megszólalt emberi hangon a tehén.
- Ma van Héteste utolsó napja -
mondta. - Jade isten kilenc lánya ma fürdik az égi tóban. A hetedik olyan szép,
olyan okos, hogy gondolni sem lehet nála szebbet és okosabbat. Ő szövi a felhők
selymét az ég királyának és királynőjének, s ő igazgatja a lányok
varrását-fonását a földön. Ezért hívják szövőlánynak. Ha odamész, és eldugod a
ruháját, férje lehetsz, s vele együtt halhatatlan.
- Úgy ám - felelte a tehénpásztor -,
csak az a tó fenn van a magasságos ég csúcsán. Hogy is tudnék én oda feljutni?
- Majd én felviszlek - mondta a
sárga tehén.
A pásztor felült a tehén hátára.
Azon nyomban felhők göngyölődtek az istenállat lába alá, és a magasba emelték.
A fiú érezte, hogy a fülébe szél fütyül, s mint a villám, úgy repülnek. Egyszer
csak megállt a tehén.
- Megérkeztünk - mondta.
A fiú körülnézett. No hiszen, volt
mit néznie! Jade-ból volt a fák törzse, smaragdból a lombjuk. Jáspisból volt a
fű, korallból a virágok. S e pompa kellős közepén ragyogott egy négyszögletes
tó. Zölden hullámzott a vize, és aranyhalak úszkáltak benne. Fölötte pedig
varázslatos madarak repkedtek, és édes énekükkel betöltötték a levegőt.
A fiú a fürdőző lányokat már
messziről megpillantotta. Ruhájuk szép sorjában ott feküdt a parton.
- Fogd gyorsan azt a piros ruhát -
mondta a tehén -, és rejtőzz el vele az erdőben. Bármint kérjen, könyörögjön a
lány, ne add vissza addig, míg meg nem ígéri, hogy a feleséged lesz.
A pásztor lecsúszott hát a tehén
hátáról, fogta a piros ruhát, és megindult vele. A kilenc lány most vette csak
észre az idegent, és szörnyen megijedt.
- Hogy kerülsz ide, te fiú -
ripakodtak rá -, és hogy mertél hozzányúlni a mi ruháinkhoz?! Tedd le, de
tüstént!
De a pásztorfiú nem adott a szavukra,
hanem közben szépen elbújt egy jade-virág mögött.
Partra futott akkor nyolc lány, és
felöltözött.
- Hetedik testvér - szóltak vissza
-, eljött érted, akit az Ég küldött. Mi, a testvéreid most magadra hagyunk.
A szövőlány pedig ott guggolt nyakig
a vízben. Szörnyen szégyellte magát, s így szólott:
- Pásztorfiú, add vissza a ruhámat,
de tüstént!
A fiú a parton csak nevette.
- Ha megígéred, hogy a feleségem
leszel, visszaadom.
A lány nem akart beleegyezni.
- Az istenek ura az én apám - mondta
-, nem mehetek férjhez, csak ha ő akarja. Add vissza nyomban a ruhámat, másként
megbüntet téged.
Megszólalt ekkor a sárga tehén:
- Titeket egymásnak szánt a sors, és
én szívesen megkötöm a frigyet. Apád, a mi atyánk sem fogja ellenezni.
- Te haszontalan, oktalan állat -
mondta a lány -, hogy merészelsz kötni és oldani?
- Kérdezd meg azt az öreg fűzfát a
parton - válaszolta a tehén. - Megszólal majd emberi hangon. A ti frigyeteket
az Ég akarja.
A lány megkérdezte hát a fűzfát. A
fűz emberi szóval válaszolt: " A Héteste hetedik napján a pásztorfiú a
szövőlányt elnyeri."
Mit volt mit tenni, a lány
beleegyezett. A pásztorfiú visszaadta a ruhát, és előrement. A lány
felöltözött, és követte. S így az Ég parancsa szerint férj és feleség lettek.
Hanem hét nap múlva a fiatalasszony
búcsút vett férjétől.
- Az Ég ura rám parancsolt - mondta
-, fogjak bele a szövésbe. Ha tovább késlekedem, félek, megbüntet. De ha most
el is kell válnunk, majd még összekerülünk, bizonyosan.
Így szólt, és útnak eredt. De a
pásztorfiú utánaszaladt. Már-már el is érte, és akkor lány kikapta hajából
nyílforma tűjét, és húzott vele egy vonást, ott álltak a két oldalán, és csak
néztek-néztek egymásra.
Így állnak ma is, a tejút két
partján, telis-tele vágyakozással. Ám minden évben egyszer, Héteste utolsó
napján mégis egymáséi lesznek. Aznap a varjak felszállnak az emberi világból,
és testük hídján átkel a szövőlány a Tejúton. S csakugyan, olyankor se este, se
reggel egyetlen varjút sem lehet látni. Az ünnep estéjén pedig gyakran esik finom,
lágy eső. Egymásra néznek ilyenkor az asszonyok, és azt mondják:
- Most vesz búcsút a pásztorfiú a
szövőlánytól. Hogy hullanak a könnyeik!
A Héteste utolsó napja ezért
esőünnep Kínában.
Hogy mindez így történt, látja, aki
csak feltekint a csillagos égre. A Tejúttól nyugatra ragyog a szövőlány hármas
csillagképe, szemközt vele, a túloldalon hat fényes csillag a tehénpásztor
csillagábrája. S még az is örökre bele van írva az ég könyvébe, hogy egyszer a
tehénpásztor megharagudott a szövőlányra, mert nem akart hozzá átkelni, s az
égi istrángot feléje hajította. Ott dereng az istráng három kis csillaga a
szövőlány lába előtt. Ahogy a tehénpásztor mellett is egész sereg kis csillag
világol, valaha az a szövőlány orsója volt, a pásztorra dobta, s ott törött szét
éppen a fiú lába előtt.
/Ford.: Lengyel Balázs/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése