Kisfaludy Károly: Az élet korai

Gyöngén ringatva jó anyánk ölében
Vígan kezdjük létünk szép hajnalát:
A játszi gyermekség bájos körében
Csókoljuk a jelenlét angyalát:
A kétes távolnak sötét ürében
Hiú fényt ködbe vont szemünk nem lát.
S könnyű habok közt lebegve létünk,
Minden bájképnek oltárt díszesítünk.

Minden kelő nap üdvözlő sugára
Akkor vidám örömre integet,
S ártatlan lépteink minden nyomára
Édes megnyugvás rózsát hinteget:
A játékhely fő vágyaink határa,
Csalárdul egy remény se' hiteget:
Mély sírok halmain mosolygva állunk,
S legkisebb tárgyban nyílt eget találunk.

*

A bimbó fejledez, s reményvirága
Egy új élet meleg karjába dűl,
A zsenge kornak tiszta boldogsága
Szép álmok özönébe szenderül.
Szorúlt melyünknek ébredő világa
Fenlángol s új világokat kerűl:
A hős hajdankor telt szivünk felé leng,
S a nagy- s dicsőre lelkesülten éleng.

Szűk már az ősi ház, tovább repülni
Vágytan vágy a fellengző ifju tűz.
Kiesb virány látszik felénk derűlni,
Hol majd egy szép tündér jobbrára fűz.
Kivel dühös vihar közé merülni
Feszül keblünk, a gerjedő, a szűz:
Mienk a föld, mienk egész teremtmény,
S tettekre szólít egy hízelkedő fény.

Künn a zavarban küzdő szenvedélyek
Gyújtják szivünk magas célokra már.
Bizonytalan tárgyért hevül a lélek,
A forró képzelet csapongva jár,
S míg szunnyadoznak a nemesb tökélyek,
S a lángerő tisztább formára vár,
A föld határin túl szállong az elme,
S ábrándvilágba kél öröm- s gyötrelme.

S bíbor felhőkön mint a szép Auróra,
Jön egy istenné, s kéjmalasztjait
Lehelve a szorúlt ábrándozóra,
Intézi a vad tűznek árjait,
Nem földi kényeket nyújt minden óra,
S egy bájalakra fűzi álmait:
És Pharusként a vándor éjjelében
Szelíden fénylik hullámzó melyében.

Ott áll az ifjú! s tiszta hódolatja
Szerelmet vall s érzése olvadoz,
A viszonláng őt istenné avatja,
Midőn a hív karjába' ringadoz:
Egy pontra gyűlt az élet foglalatja,
Az ösztönzaj csak élvre lobbadoz:
Míg összeforrt lényök Hymen szavára,
Egész édengyönyört egy percbe zára.

*

Kedves láncokra fűzve a síriglan
Korunk repűl s a szív magába tér,
Az ifjuság szeszélyes álma illan,
S a gondpályán lassúdan hűl a vér:
Férfjúlt erőnk valót ölel busítlan,
S a hulladó virág gyümölcsöt ér:
Szent tartozások tenni kényszerítnek,
S a férjnek szűk, de szebb határt kerítnek.

Midőn hazáját rabbilincs fenyíti,
Bőszült érzéssel harcmezőre száll:
A szép szabadság hőslánggal hevíti,
Körüldörögje bár ezer halál.
Nem csügged s honvéd tisztét teljesíti,
Míg győz, vagy testhalmok közt sírt talál:
A jobb utókortól reménylve bérét,
A nyert borostyánon kiontja vérét.

Mint a szirt, megviván a vész dühével,
Elzúzza óceán dagályait,
A férfi ércpajzsként erős melyével
Enyelgi a sors csapdozásait.
Épít, munkál, gyüjt, kockáz életével,
S a közjóért áldozza napjait:
Szép hölgyén, magzatin s baráti sziven
Függ boldogsága s léti célja híven.

Most a lángész teremtő ihletése
Ösvényt lobbant sötét homályokon:
Min eddig jós lelkünk csak sejtve kése,
Fénnyé villant a büszke homlokon:
Mindenható elménk istenkedése
Ég- s földbe hat, mint az, kivel rokon,
S buvárnyilai e lét titkába vágnak,
Vezér szövetnekül az ész- s világnak.

*

E pályán lep meg életünk alkonyatja.
Halántékunk télszínbe öltözik,
A gyors idő tüzünket oltogatja,
Világunk bús homályba költözik:
Kiélt keblünk a mult hamvát mutatja,
Komoly szemünk csak sírba ütközik,
S mit egykor a szív oly imádva kére,
Most dísztelen hull a való jegére.

Kivál az elme bolygó képzetéből,
S a fáradtnak magány nyújt gyámkezet,
Mely a világnak zajló tengeréből
A béke csendes partjához vezet:
S szelíd malaszttal a távol ködéből
Sugárzik át a szép emlékezet:
S mint hold csillámai a folyón remegnek,
Lelkén úgy reszket a borúlt öregnek.

Csendes hajléka árnyékos körében
Elandalog, mint élte reggelén:
Szebb lét reménye hitté vál szívében,
Győz a mulandóság vad éjjelén,
És megnyugodva sorsa végzetében
Elalszik békén s szerelem ölén:
Kidől: s más vándor lép üres nyomára,
S az esti szellő játszva leng porára.