Lutfi: Tujugok

Forgandó sors miatt bolyongtam én
Válás-télből nyárba nem jutottam én.
Szeretettel sosem gondol rám, pedig
"Rabod vagyok" - hányszor is leírtam én!

Türelem, szív, értelem s hit elhagyott,
Egymagam maradtam én, sóhajtozó.
Nélküled panaszkodom csak szűntelen,
Nem maradt meg más belőlem, mint a szó.

Ó, szív, nélküle mid van? Arra járj,
Hol fürtjeidből hull rózsa-illatár.
Szorongást, dölyföt tűrj, eljő a nap, hogy
"Fogadnak téged" - mondják végre már.

Évek óta feléd repített szerelmem,
Ajkad mézéből egy cseppet se nyertem.
Mert szerelmem súlya téged nem nyomasztott,
Tudod is te, hogy betegen mit szenvedtem?

Nem szárítja bár szemem könnyzáporát,
Nyujtsa Isten hosszura Holdam nyarát!
Ne sírj annyit, tested szerelmi tüze
Míg élsz, lobog, de azután nem gyötör tovább!

Meddig nyilaz húsomba szemöldje még?
Válás lángja lelkemben még meddig ég?
E kacér bálvány kionta véremet,
Mennyi hennaszinű vért ont vágya még?

Összetört szivem üvege bú-kövön,
Kivül-bévül folyt a vérem, mint özön.
Félek, úgy vagy épp, akár más hűtlenek:
Külsejük hit, belsejük bárgyú közöny.

/Ford.: Brodszky Erzsébet/