Vörösmartynak
Kék lepelbe nyugszik a föld,
Csendre szállt a léti zaj:
És az estnek langy öléből,
Mint az álmak szép világa,
A hold rezgő fénye tűn fel
A felhők ezüstje közt.
Válva most szelid alakká,
Köd borúl a szirtoromra:
Mint a csillapitlan érzet,
Mely lebelgő fátyolában
A sirok közt éjjelez.
Sziklaparton áll az ifjú
S a sötét tengerbe néz,
Mely végetlen, mint a lélek,
Elterűl hullámival,
"Víg habok! ti merre szálltok
Lágy fuvalmak szárnyain?
Mily országon visz keresztűl
A szabad kéj szellem?
Véletek mi szép röpűlni
Egy szelidebb hon felé!
S ott élhetni képzetének,
Mint az elmúlt szép időnek
Fentebb lelkű emberi!
Szebb életnek kell virúlni:
Sejti keblem, bár valója
Még homályban rejtezik."
Így az ifjú: s kis madárként,
Mely kinézve messze térre
S meg-megrázva szárnyait
Fészkéből kiszállni vágy:
A nem-ismertet kivánva
Ő is szebb körért eped.
S míglen így áll elmerűlten
Álma édes titkain,
Bájos ének hat feléje:
S mindég édesb ömledéssel,
És mind jobban teljesűlve
A viszonzó partra zeng.
Hall az ifjú, keble tágul
A varázsló zengzeten:
Ily hangokban olvadozni
Vágyna minden érzete!
S ím lebegve, mint a hattyú
Jő keletről egy hajó,
S könnyűded habcsókdozás közt
Víg futtában ringadoz.
A hajónak ormozatján
Áll egy férfi, lant kezében:
És a hangok hullámárja
Most szerelmi suttogással
Mint a csermely violák közt,
Majd az indulat hevével
Mint az orkán vad zúgása:
És a nagy kor hősalakja,
S a jelennek nyájas arca,
Fellengő képekbe öntve,
Tőle harsog, tőle zeng.
"Állj meg, állj meg, boldog utas,
Bizton vár e nyílt öböl:
Jer pihenni, jer lakomba:
Hol barátság karja ápol,
S földi jókat osztva véled,
Kéri díjul éneked!"
Mond a férfi: "Életemnek
Távolabb hat célja még:
Szebb tökélyre vágyva, lelkem
Nem szenved leköttetést.
Forrást nékem ád a szikla:
Láncot a magas fedél:
És a lant és a szabadság,
Egy dicső mag két virága,
Együtt kelhet nagyra csak."
Mond az ifju: "Merre, útas,
A cél, mely után epedsz?
Mily hatalmas ösztön izgat,
Mely édes remény vezet?"
Mond a férfi: "Hosszas utam,
S azt elszánva folytatom.
Még éltemnek hajnalában,
Mint az ég vidám sugára
A szegény vak éjjelére,
Tűnt elém egy fényalak:
Bájszínnel körülövezve,
Fenség ülte homlokát,
S messze minden földiségtől,
Szép, kegyes, mennyei rokon.
És gyöngéded ihletére
Álmaim holt képei
Látható valók gyanánt,
Életet, színt nyertenek.
Még nem érzett lángozattal
Üdvezlém az égi lényt,
És az első hálaszó
Énekké vált ajkimon.
""Pályatársul s hű vezérül
Engem küldtek istenid,
De szerelmem koszorúja
Csak tövis között virúl.
Szállj hő szívvel s bízva bennem
E világ zajtengerére:
S egy virágos partfokon,
Szebb dicsőség birtokában
Föllelsz majd nyugtot felé!""
Így az égi s rám hajolva,
Érzém szellemajkait
Égni homlokom felett.
Telt szívvel dőlék elébe,
De a tünemény helyett
Nyílt karom felhőt ölelt.
Ám miként a szerelemnek
Első édes villanása,
Leng körűlem képe még.
Így evezve küzdök, élek,
Birtokom remény s a lant."
Mond az ifju: "Boldog sors!
Keblem titka nyitva áll:
Hattyuélted bájszövése
Volt amiért epedt szivem.
Túlemelve szolgaléten,
Önszabott nemes határ közt
Bátran elfellengeni,
Mindent felmuló gyönyör!
Hadd kövessem nyomdokod!"
Mond a férfi: "Élj körödnek,
Szedve a jelen gyümölcsét,
Mely önkényt kebledbe hull.
Fellegszárnya képzetidnek
Mennyi szirtbe ütközik!
S törve, már a föld sem kegyli
Tőle pártolt gyermekit."
De az ifjú ingerében
Szép reményektől ölelve,
Indul a hajós után.
A kelő nap lángsugári
Szétlebbentik a homályt,
S hölgye, melynek kelt öléből,
Tűzre lobbanó szemekkel
Néz fel a dicső után.
A hajósok már haladnak:
S míg az ifju büszke szemmel
A nagy téren andalog,
S minden fénytől elkapatva,
A nagy hullámtorlatokkal
Versenyt habzik kebele:
Egy irányon csügg a férfi,
És egy pontra gyűlt erővel
Biztosan továbbra hat.
Mond az ifju: "Nézd, hajós,
A szép partot dél felől!
Melyre a tavasz mosolygva
Vonta rózsaszőnyegét.
Mely vidám színekbe' játszik,
Egy tündér világ gyanánt,
Hol csak kéj és öröm mulat!"
Mond a férfi:" Csak muló fény
Ami téged arra vonz.
Ott kopár szirtről víz omlik,
S napsugár annak porára
Vet szivárványszíneket.
Bármi játszi lengetegre,
Délibáb tündérzeteként
Lebben szét a habvirág:
S minden bájos hímzetével
Hiú gőzzé változik."
Most az ifjú arra fordúl
És csodálva látja tűnni
A vidám part kellemit:
S égő arccal és borúltan
Visszatér a férfihoz.
De hevűlt érzéki játszva
Győztek lelki erején:
S így tündöklő célt nyomozva
Lepkeszárnyakon csapongva,
A pillanat rabja lőn.
És éjszak felé tekintve,
Szól megint a férfihoz:
"Nézd, minő magas fok áll ott
Felségében egyszerűn,
Mintha megvetné a földnek
Minden külső csillogásit,
Oly komoly, mégis dicső.
Arra fordúlj: ott az élet
Nemesebben rajzik el,
És közelb a tiszta éghez
Szebb valókkal párosúl."
Mond a férfi: "Állj meg, ifju!
Köd csak az, mely tornyosúlva
Örvények felett mereng.
És csalárd dagállyal rejti
A kerengő éjutat.
Onnan ösvény nincs a fényre,
Ott örök homály borong."
De az ifju őt nem hallja,
És a part felé evez:
Mindég kisebb lesz hajója -
Végre köd borítja el.
"Eltűnél, forró kebel!
S vágyaidnak édes honja
Egy betegnek álma volt,
Létre nem virúlható.
Fényre törtél, s tenn erőd
Lőn legelső pártosod."
Így a férfi, s egyedűl csak
Küzdel ő a messze pályán.
Mint az ember sorsa, váltva
Kelnek, tűnnek a napok,
És a kornak rémalakja,
Majd hódolva, majd fenyítve
Őt leszáll kisérteni.
Vész üvölt s zúgtán hajóját
Környezik hullámhegyek,
Villám csattog, és vad szelek
Árbocát recsegtetik:
Mérges fúlánkot lövelve,
Száz torok tátog megette:
De miként hős a veszélyben,
Rendűletlen és merészen,
Szent tűz égve kebelében,
A hideg kor ellenére
A nagy cél felé halad.
S ím a távolnak ködéből
Vál ki egy part, esti fényben:
Csendes, mint a békehon.
És az égi Tünemény,
Mely ifjonti életével
Már jegyesként frigyesűlt:
Csillag-koszorúzta fővel
A virágos halmon áll.
A hajós néz szív-dobogva
És ifjúlva nyúl a lanthoz,
A magast üdvözleni.
Amit szép- s dicsőnek tarta,
Létesűlve itt lelé!
"" Jer, te hív küzdő! keblemre,
Pályabéred itt virúl:
Széphez adván a nagyot,
Fényben élni fog neved.""
Így az Égi, s napsugárként
Lángoló karjába inti,
Hű lantját mellére zárva
A hajós borúl elébe:
Egyszer még tekint reája,
S elhúny szeme, szíve áll.
""Földbe száll, mi tőle sarjadt,
De az érdem szép jutalma
Innen szebb malaszttal ébred:
S a jelen megőszül bár,
Itt megifjul a világ.""
Így zeng fellegek között:
És az égi Tünemény,
Ragyogó csillaggá válva,
A hajós sírjára száll,
És örök sugárral onnan
Leng a késő kor felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése