Kisfaludy Károly: Budai harcjáték

 

Ólomlábon jár az ellen,
Bús a bajnok élete,
Harcmoraj kell a magyarnak,
Hogy vidúljon az érzete.
Így szól Mátyás, és Budára
Összegyűjti híveit.
Játszi hadban feltünetni
A csatának képeit.

S a borostyán édes álma
Győzni a király előtt,
Sok vitéznek lángszivében
Olthatatlan vágyra nőtt:
S versenytűzre lobbadozva
Gyűlnek a várpiacon,
Melyre a nap gazdag fénye
Számtalan nézőket von.

Ekkor Mátyás udvarába
Béköszönt cseh Holubár,
Nagyhatalmu a vívásban,
Hír-emelte bajnok már.
Mint az árboc úgy magaslik,
izmos, vállas és kemény,
Néki lándzsa, kard, parittya
Legvidámabb élemény.

Gőgje - oly nagy mint alakja -
Dísznyerésnek itt örül
S fityma dölyffel hánykolódva
Jár a bajnokok körűl.
Itt acélom, küzdni szomjas,
Szembe most, aki vitéz:
Esküszöm! ma porba fürdik
És az égre háttal néz.

És Kinizsi, a nagy lejtő,
Rátekint és fölrobog,
Vállán párduc, és kezében
Mázsás buzogány forog.
Mint védtornya ősi hírnek,
Szótlan áll ki a vezér,
Bár feszülten ég erében
A hadrontó szittya vér.

Már a négyszeg pályatéren
A cseh nagy dárdát ragad,
A vezér is pörget egyet,
Melyet el nem birna hat.
Mintha két vasbérc inogna
És helyettök ülne sas,
Szárny-legyintve dördültökre -
Rémalakjok oly magas.

S ím a fekete seregből
Egy szép dalia kivál,
S szél-nevelte karcsu ménen
A sorompón átalszáll:
Ez nem szálas termetére,
De hajlékony és sugár,
S még felette ifjukor leng,
Vassal fedve arca bár.

Bízd reám e bajt, vezérem!
Ne csevegje a kevély,
Hogy több férfit, küldni bátort,
Nem talált Kinizsinél.
Hadd erődet szunnyadozva,
Marni míg kel új agyar,
Rábélyegzem én is erre,
Mint ví s érez a magyar.

Így a bajnok és Kinizsi
Őt szemlélve kéjre gyúl,
S meghzörrentve szörnyű pajzsát
Bizton enged s elvonúl.
Délceg hőske! - méri a cseh -
Gyönge vagy, hozz társakat!
Tett után szólj! - a magyar mond
Könnyű a nyíl s mégis hat.

Harsog a jel, s Gúthi nádor
Mint bíró helyére ül:
Minden ajkon elhal a szó,
Minden élet szembe gyűl.
És körösleg a fövényen
Nyargal most a két vitéz:
Hosszú dárda markaikban,
Mindenik lökésre kész.

Trombiták rivalnak ismét,
Összezúg a versenypár:
Pajzsa széthull a magyarnak,
Úgy rácsattant Holubár.
Nem rendűl az, s új erővel
A kevély ellen robog,
S ércbuzogánnyal büszke mellén
Szinte fölcseng, úgy kocog.

Három ízben egybetörnek,
Habzik a cseh vaslován,
Míg körüle csak szökesve
A magyar néz rés után:
S egyet lelve, mint a villám
A habzó ellen feszűl,
S úgy döf rája: hogy lovastúl
Az hanyatt a porba dűl.

Diadalmat ünnepelni
Jönnek most a magyarok,
Őt emelni pajzsaikra
Nyiladoznak száz karok.
Jő Országh is, s keggyel inti
Szellőztetni sisakját,
Hadd ismerje és becsülje
A király s hon bajnokát.

"Mint elsője szép hazámnak
Első védje is vagyok,
S kétszer élek nagy hírében,
Ha nevem tettel ragyog."
Ekként szól önérzetében
S fordul a gyült nép felé,
És a föltűzött sisakból
Mátyás képe tűn elé.

Meghökkenve érti a cseh
S szégyen-telve lábra kel:
S mily rátartva jött Budára,
Oly leverten illan el.
De örömzaj harsog itten
S buzgón így az égbe száll:
Éljen Hunyad vére Mátyás,
A vitéz, a nagy király!