Zaharia Stancu: Vasfű

 

Vasfű: vers, az ő édes
lelkét nyisd föl nekem.
Ékszerként csillognak a kékes
ég csillagai odafenn.

Régi szerelmünk és az új közt végre
verd le, vasfű, a zárakat.
Harmatot szór érett mezőm rögére,
s hajnalt nyit nekem már a nap.

Gyűjtsed, vasfű, gyűjtsd össze rég holt
lelkem aranyait, amíg
nő a dél, s ők az ósdi égbolt
serpenyőjét megpengetik.

Őz-suta, vezessen a lépted,
hogy a vasfüvet megtaláljam.
Az erdőn túl alkonyi égnek
tüze ömöl szét hosszú lángban.

Vasfű, aranyport szórj serényen
szavaimra, s nem is sokára,
mint valami régi mesében,
csombordszagot hints a mocsárra.

Szirtek közt kúszom föl a hegyre,
hol a vasfű fényei égnek.
S ím, a kék ég vállára vette
a Tejutat, mint rókaprémet.

/Ford.: Szemlér Ferenc/