Kisfaludy Károly: A lantos

"Lantos, lantos! mi baj talált,
Miért hallgat éneked?
Jer én hozzám, majd én adok
Sok szép aranyt neked."
Kevélyen így szól a király,
De a lantos csak szótlan áll.

"Vagy tán magasb fény ösztönöz?
Vedd hősi kardomat.
Te lész első vitézeim közt,
Bird legszebb váromat."
De a lantos csak szótlan áll,
S haragban így zúg a király:

"Hah! szolgavér, csekély kegyem?
Börtönbe hát veled:
Hol éj s ínség ölelkezik,
Ott légyen lakhelyed!
Ha ennyi díj reád nem hat,
Rettegd, érezd hatalmamat."

S Zenő esd, a királyi szűz:
"Ne fűzd vad láncra őt,
Hideg díj nem hevítheti
A forró éneklőt:
Adj érzetet, s gyúl kebele,
Így zeng, így él a fülmile."

De nem hall a sötét király,
S dölyfös boszút dörög,
A szép Zenő eped, könnyez,
S a zár midőn zörög
Sóhajt Zenő, szűz arca vér:
"Szegény lantos, szivem kisér!"

Halálcsend a lantos körül
S komor, dohos falak:
De szép csillag dereng felé
S egy kedves fényalak,
S míg érzetén a dal hevűl,
A bú, a sors elszenderűl.

Zenő, Zenő hangzik mindég,
Éltének színt ez ad:
Szerelmet, könnyet énekel,
Míg szíve megszakad:
De lantja él s kiért hevűlt,
A vad király mély ködbe dűlt.