Meleagrosz: Tavasz

Már elhagyja egünket a fergeteges, viharos tél,
jő a tavasz, bíbor mosolyában hozva virágot.
Zöld pázsit-koszorút ölt kék hegyek orma magára,
bomlik az ágon a rügy, minden fa ma új levelet hajt.
Jó harmattal a fűnövelő Nap itatja a rétet,
rét iszik és kacag is, míg felpattannak a rózsák.
Boldog a pásztor, amíg nádsípját zengeti vígan,
kecskék pásztora kis gödölyéit nézi örömmel.
Már a habok hátára bocsátja a hajós a hajóját,
hogy Zephürosz biztos fúvása feszíti a vásznat.
Hangos szóval már evoét kurjant a borággal
járó Bakkhosz népe: fejük repkény koszorúzza.
Már a tehén-testben született méhek nekiesnek
mesteri munkájuknak, rakni a szépmívü lépet
gyönge viaszból, hószín sejtekből a kasokba.
Mindenféle madár harsányan zengi dalát már,
tenger színén jégmadarak, fecskék eresz alján,
és a folyó partján hattyú, a pacsirta ligetben.
Föld ha virul, ha a fák lombjuknak örülnek, a pásztor
sípján játszik már, hogy a nyáj hallgatja gyönyörrel,
tengert jár a hajós bátran, táncol Dionűszosz,
s mindenféle madár dala mellé dongnak a méhek:
hogyne dalolna a költő is szép dalt kikeletkor.

/Ford.: Trencsényi-Waldapfel Imre/