Vacsora mellett csöndesen, vidáman beszélgettünk. A
végtelen puszta közepén a tanyai kúriákban különösen meleg a családi fészek. A
szép háziasszony, a szellemes házigazda, a piros kisfiú, aki álmosan pislog, s
az asztal alatt a vizsla. Az ország minden baját s az élet minden furcsaságát
előhordja az ember ilyenkor. Kinn csendesen fütyül a szél, a holdfényben
rezegnek a falevelek.
Egyszer csak azt mondja a házigazda:
- A holnapi vadászaton majd meglátod, mennyi vad van itt nálunk.
Az asztal alatt abban a pillanatban megmozdul a vizsla, s egyszerre csak ott a feje a gazdája ölében.
- No mi az, Don, mi az Donkó? - veregeti a kutya fejét. Az kiölti hosszú, piros nyelvét, s laffog.
- Te nem jössz, pajtás, mert fáj a lábod!...
A kutya vinnyog, s belefúrja fejét a gazdája hóna alá.
- Milyen ez a kutya - mondja a házigazda, s veregeti, simogatja a hátát -, szeretteti magát!...Olyan, mint egy asszony, csak nincs benne annyi ravaszság.
A háziasszony fölényesen elmosolyodik. Az uraknak meg kell adni azt a kis szabadságot, hogy a nőkről való véleményüket kimondják. De az arcán ott van a véleménye általában a hősi férfiakról.
- Hát nem jössz holnap vadászni! Nem jössz, pajtás! Mert húzod a lábad!...
Végigtapogatja a kutya hátsó combját, s az most meg se pisszen. Nyugodtan tűri a kemény masszírozást, meg se nyikkan, mintha semmi baja se volna.
Mikor aludni mentünk, a kutyát kivitték az éjjeli szállására, a lóistállóba. Szép, szelíd őszi este volt, s a szobában nagyon befűtöttek, kinyitottam az ablakot, nyitott ablaknál aludtam el.
Alig alszom valamit, zuhanást hallok. Felijedek, mi az, mozgás, sustorgás, s az ágy alá kuporodik valami. Nézem. A Don volt, a vizsla.
- Donkó, hát te mit keresel itt? Mécc ki rögtön?
Esze ágába se volt. Nem értettem a dolgot, de olyan szépen elheveredett, karikába gubbaszkodva, hogy hagytam. Így aludt benn nálam.
Reggel kiderült, hogy attól félt, hogy lemarad a vadászatról, s beszökött a nyitott ablakon. Megható volt látni, ahogy nyítt és táncolt, és az egész teste reszketett a roppant szenvedélytől, hogy mehessen a mezőre, a boldog vadászatra.
- Na most mutatok valamit - mondta a gazda -, ez a kutya roppant szereti a tejbe áztatott kalácsot, de ha a puskát felveszem, abban a pillanatban otthagyja...Adjatok csak neki, Nánica, tejes kalácsot.
Hozták s letették a kutya elé. Az mohón belefalt, a gazdája abban a pillanatban vette a puskát, a vállára vetette s elment. A kutya tovább evett, folyton rajtam volt a fél szeme, s faldosta az ételt.
A gazda dühös lett, hogy így cserbenhagyta a kutyája, visszajött, s újra kezdte a komédiát. Újra a vállára vette a puskát, s újra indult. A kutya nem hagyta abba az evést.
- Hopp! - azt mondja nekem a gazda -, gyere csak velem te is.
Indultam.
A kutya abban a pillanatban otthagyta az ételt. Most már én is elámultam rajta. Ez tényleg okosság. A kutya tudta, hogy a vendég feltétlenül ott lesz a vadászaton. Tőle tette függővé a reggeli abbahagyását.
Mikor a kocsiba ültünk, a kutya a lábunk elé telepedett.
- Ez a te helyed? - mondta a gazdája. - Nem mégy rögtön a helyedre!
A kutya lesunyta fejét, s lekúszott a kocsiról, aztán felugrott a kocsis lábához a bakra.
- Végtelenül okos egy ilyen kutya - mesélte barátom -, van egy étel, amit nem szeret, a világért meg nem eszi a tepertőt. Hát én azt mondtam, hogy ezt nem tűröm, mert így kényesedik el: előbb a tepertőt nem szereti, aztán az ételt, azután a végén semmit, mint az öreg Don...Szóval kiadtam a parancsot, hogy nem szabad neki semmit se adni, míg a tepertője el nem fogy...Hát nem ette meg...Nem ette meg két napig, három napig...Nem baj, majd megeszi a negyedik nap...Hát jövök ki negyednap reggel, s jön elibém a kutya farkcsóválva, hízelegve. Mi van ezzel a kutyával? Ragyogó szemmel néz rám, s vezet. Odavezet a tányérhoz, nézem, nincs benne egy szem tepertő sem. - "Jól van, Donkó - mondtam neki, s megveregettem a nyakát. - Most aztán megérdemled a tejes kenyeret." Hát a kutya boldog volt, s csak úgy remegett az örömtől. De én nézem, hogy megette azt a tál tepertőt, s mégis majd meghal az éhségtől, úgy zabálja a tejes kenyeret, ez szöget ütött a fejembe. "Keressétek csak - mondom - azt a tepertőt." Körülnéztünk, hát richtig az egész tányér tepertőt elásta. A szoba sarkában a kályha mellett, a szőnyeg sarka alatt rejtette el. Odahordta szemenként, betakarta a szőnyeggel, aztán lejátszotta nekem a nagy komédiát.
Mikor kint voltunk a mezőn, a füzesekben kezdtek felröppenni a foglyok csapatostól, s már s fácán is megjelent a víz felett: a kutya oly vidám volt, mint egy boldogabb másvilágon. Nagyszerűen viselte magát.
- Úgy tudja a szerepét - dicsérte a gazdája, ahányszor összeértünk -, mint a legjobb színész. Kiszaglássza a vadat, megállítja, a szemével fascinálja. Ha leesik, megkeresi, kihozza s kézhez adja. Képes egy háromkilós nyulat másfél kilométerre elvinni, és semmi baja nem lesz a zsákmánynak. A kopó az széttépi. A kopót nem szeretem. Csak a vizsla az igazi.
Ebben a pillanatban tapsifüles tűnt fel, rálőtt, a nyúl felbukott, de továbbment, a Don utána, idáig hallatszott a nyúl sírása, ahogy a kutya letiporta.
- Hozd ide, hozd ide! - kiabálta neki a gazda. A kutya lomhán hozta.
- Tudod, mi baja? - mondta a gazda. - A nyúl a hátsó lábára sántult meg a lövéstől. Ilyenkor jár neki még egy lövés. Nem kapta meg, s a kutyának kellett végezni vele, ezért apprehendál rám. Azért nem akarja hozni. De meglátod, ha el akarom venni tőle, nem fogja ideadni.
A kutya a kocsiig hozta a vadat.
- Vidd fel, vidd fel a helyére.
A kutya eldobta a dögöt, s elfordította a fejét.
- Mi ez? Mi dolog ez? - kiabált rá a gazdája. - Teszed fel rögtön a helyére! Hallottad? Nem hallottad!
Ezzel felvett egy vesszőt a földről, s megfenyegette. A kutya vinnyogott, elfordította a fejét, s nem nyúlt a nyúlhoz.
A gazda a lába elé parancsolta, odajött, akkor végigvágott rajta kétszer, háromszor.
- Haszontalan betyár!
Eldobta a vesszőt.
A kutya ebben a percben megrázkódott, s nyivogva odasunyt a gazdájához, s megcsókolta annak a kezét, aztán frissen és boldogan elfutott, nagy karikát írt le, s egy csapat foglyot vert fel a boglyákon túl, s onnan nézett vissza a gazdára, hogy mi lesz a puskázással.
A barátom csóválta a fejét.
- Látod, milyen betyár? - most is túljárt az eszemen - itthagyta a nyulat, nekem kell feltenni a bakra, ellenben ő úgy tesz, mintha neki volna oka szemrehányást tenni, hogy nem szaladok, mikor ő kegyeskedik vadat felverni...Nagyon nehéz ám egy ilyen eszes legénnyel együtt dolgozni, mert állandóan éber figyelemmel kell vele lenni, minden kisebb rést felhasznál, hogy kibújjon a zsarnokság alól. Folyton verseny van, hogy kettőnk közül melyik az eszesebb, erősebb és következetesebb.
Én magam nem vagyok vadász, az én kezemben még sohasem volt életemben puska. Mindig azt hittem, hogy nem is tudnám végignézni, ahogy egy ártatlan mezei állatot meglő egy ember. Most csodálkozva vettem észre, hogy saját magamban is csalódtam: semmi fájdalmat nem okozott a vadászat. Nem éreztem együtt a lehulló madárral. Átragadt rám a két élőlény vadászszenvedélye. Barátomnak, az embernek s barátjának, a kutyának mohó, gyilkoló vágya megfertőzte hangulatomat, s mikor néhány lépés múlva a kutya felvert egy fácánt, s az lassú, szép íveléssel felrepült a lombok fölött, s barátom megriadtan kapott a puskája után, én is meglapultam, s egy moccanással sem akartam segítségére jönni a fácánnak, a másik két állat, az ember és a kutya belém oltották saját indulatukat. Az ember lőtt, a fácán továbbszállt.
Nem talált a lövés.
A kutya visszafordította a fejét, ránézett a gazdájára, aztán nagy kanyarodóval kifutott a rétre, otthagyott bennünket, s elment.
- Tudod, most mi a baja?...Megvet, amért nem találtam!
Barátom nevetve mondta ezt, de éreztem rajta, hogy a kutya előtt röstelli magát.
- Egyáltalán ez a Don, ez nagyon önérzetes és kritikus lélek. Egy földbirtokostársamé volt, tőle kaptam. Ő kénytelen volt megválni tőle, mert nem bírta el kritikáját. Egyszer úgy történt vele, hogy igazságtalanul megbüntette. Akkor a kutya megsértődött, s otthagyta őt a mezőn, hazament, többet nem ment vele a vadászatra. Mikor ment kifelé, a világért fel nem ült volna a kocsira, s már egészen reménytelen volt, hogy valaha hasznát tudja venni. Akkor eljött hozzá a fivére, aki jó vadász. A kutya éjjel beszökött, mint a múlt éjjel hozzád, és az ágya alatt aludt. Másnap, mikor mentek ki a vadászatra, a gazdája kocsijára nem ült fel, de a sógoréra igen. Kimentek, s odakint is messze elkerülte saját gazdáját, ellenben a sógor, már tudniillik úgy tekintem a dolgot, mint ő, a Don: a kutya sógornak tekintette a vendéget. Szóval a vendégnek szívesen hajtott. Azt mondja egyszer a sógor a testvérének: "Te, álljunk be ide a kukoricásba, s ha a kutya felver valamit, én nem lövök rá, te lőj rá." Úgy is volt.
A gazda lőtt. Talált. A kutya ránézett s megbocsátott neki. S mivel a vendég taktikából többet aznap nem vadászott, ott maradt kegyesen a gazdája mellett. Attól kezdve aztán ki is ment vele a vadászatra, de állandóan szekírozta. Elromlott köztük a viszony, s isten őrizzen, ha nem talált, olyan megvetéssel bánt vele, hogy nem bírta tovább, elcserélte velem a kutyáját egy másikért. Velem aztán nagyon összetalálkozott, mert én szenvedélyes vadász vagyok, de hát sajnos én is olyan kultúrember, aki szellemi munkával is foglalkozik, az pedig már nem olyan abszolút vadász, mint azok az ősemberek.
Egyre nagyobb figyelemmel néztem a Dont, s kezdett előttem megnőni ennek a vizslának az egyénisége, a jelleme, sőt a szerepe is.
Most egy nyúl ugrott ki a bokorból, s elkezdett futni a mezőn. Jól puskalövésre adta magát, de barátom a beszélgetés miatt nem volt lövésre készen, s eleresztette a nyulat.
Don felnézett rá, aztán elkezdett futni a nyúl után.
- Don! Don!... - kiabálta a gazda. - Don! Pfui Háás, fujhász, fujház! Zurück! Zurück! Don! nem hallottad, jössz vissza rögtön! - kiabált neki magyarul, németül harsányan, dühösen, míg a kutyát végre vissza tudta téríteni. Sántítva jött vissza.
- No nézd a gaz ebet - mondta barátom -, egyszerre eszébe jutott, hogy fáj a lába.
A kutya úgy sántított, öröm volt nézni. A gazdája azonban nem örült. Azt mondta:
- Már látom, ezzel is úgy járok, mint az elődjével, a régi Donnal. Mert ez a harmadik Don kutyám. Az elődjével tíz-tizenkét évig vadásztam, akkor aztán már kibírhatatlan kényes lett, meg is öregedett, nem tudtam tovább használni, s odaadtam apósomhoz nyugdíjba. Ott aztán a szegény öregeket valósággal terrorizálta. Ott élt náluk penzióba, s olyan volt, mint egy kényes generális, aki hozzá méltatlan körülmények közé került. Már az sértő volt reá, hogy tehénistállóban kellett aludnia. Reggel jött a konyhára, kaparta az ajtót, ugatott, de addig nem reggelizett, míg a szemét ki nem mosták. Akkor aztán csak azt az ételt ette meg, amit ő akart. Évekig élt az öregúréknál, s ő volt a ház ura, mindennek úgy kellett történni, ahogy ő akarta. Díványon feküdni, csak szobában ebédelni s más efféle kívánsága volt számtalan. De nagyon szerették, mert igen kedves állat volt, ha jó kedve volt...Egyszer körvadászat volt abban a határban, s még egyszer kivittem. Nagy tél volt. Egész idő alatt hűségesen és remekül dolgozott, de már öreg volt, kimerült. Mikor éjjel hazajöttünk, az öreg Don nem volt sehol. Nagyon megijedtem s sajnáltam, a fáklyásokat küldtem ki, hogy keressék meg. Hiába keresték, nem találták meg sehol. Csak harmadnap lelték meg egy hófúvásban. Lefeküdt, és beásta magát, bekaparta magát hóval, s ott fagyott meg. Mint hős, a csatatéren akart meghalni.
Lassan megtelt a fogolygyűjtő szíj, már öt fogoly, hat fácán lógott benne a kocsi oldalán, a bakon is két nyúl feküdt, s elhatároztuk, hogy hazamegyünk ebédre.
A kutya újra odaugrott, fel a lábunkhoz. Megint az a komédia volt vele, nem lehetett csak a legnagyobb erőszakkal a bakra parancsolni.
- Nem szeret a dögök mellett - mondta a barátom. - Nézd meg, mit csinál.
A kutya mérgesen mászott fel a bakra, s úgy helyezkedett el, hogy a döglött nyulakhoz még a szőre szála se érjen.
- A legelső Don nevű kutyám is érdekes eset volt. Egy barátomtól kaptam ajándékba, egy gróftól. Egy évig volt nálam, s nagyon rendesen viselte magát, igen megszerettem. Egy év múlva történt, hogy a régi gazdája eljött hozzám, s amint megjelent, a kutya rögtön hozzárohant. Azt látni kellett, azt a boldogságot, ahogy örült neki. A nyakába ugrott, s egy percig el nem maradt tőle. Mikor kimentünk vadászni, mintha én nem is lettem volna, egyáltalán nem törődött velem, csak a régi gazdájának szolgált, s azt úgy meghatotta, hogy mikor elment, a kutya annyira sírt, hogy meghatotta, s kért, hogy adjam vissza neki a kutyát, ad helyette egy másikat. Odaadtam. Küldött is helyette egy másikat, egy nemes vérű külföldi vizslát, az volt a második Don, amiről az előbb beszéltem.
Mikor hazaértünk, a kutya lemászott a kocsiról, odaállott elébünk, és tátotta a száját.
- Tudod, mit akar?...Az asszonyának dicsekedni...Ha így hazajövünk, részt kér a zsákmányból, s azt ő viszi az asszonyának.
Adtak neki egy nyulat, azt ő a szájába vette, s sántító lábbal ment vele előre. Most már megint fájt a lába, alig bírta cipelni a nyulat, de bevitte, s letette a háziasszony lába elé, aki megveregette a nyakát.
Akkor egy nagyot ugrott, szaladt a konyhába, ahol kimosatta a száját, amely tele volt vérrel s tollal, s mikor megtisztálkodott, bejött, s lefeküdt a lábunk elé, s csöndesen hallgatta az ebéd előtti diskurálásokat.
Mélyen meghatott, s valami csöndes, meleg szeretetet éreztem az állattal szemben, akivel így találkoztam a munkában, a barátságban és valami tökéletes lelki életben.
Egyszer csak azt mondja a házigazda:
- A holnapi vadászaton majd meglátod, mennyi vad van itt nálunk.
Az asztal alatt abban a pillanatban megmozdul a vizsla, s egyszerre csak ott a feje a gazdája ölében.
- No mi az, Don, mi az Donkó? - veregeti a kutya fejét. Az kiölti hosszú, piros nyelvét, s laffog.
- Te nem jössz, pajtás, mert fáj a lábod!...
A kutya vinnyog, s belefúrja fejét a gazdája hóna alá.
- Milyen ez a kutya - mondja a házigazda, s veregeti, simogatja a hátát -, szeretteti magát!...Olyan, mint egy asszony, csak nincs benne annyi ravaszság.
A háziasszony fölényesen elmosolyodik. Az uraknak meg kell adni azt a kis szabadságot, hogy a nőkről való véleményüket kimondják. De az arcán ott van a véleménye általában a hősi férfiakról.
- Hát nem jössz holnap vadászni! Nem jössz, pajtás! Mert húzod a lábad!...
Végigtapogatja a kutya hátsó combját, s az most meg se pisszen. Nyugodtan tűri a kemény masszírozást, meg se nyikkan, mintha semmi baja se volna.
Mikor aludni mentünk, a kutyát kivitték az éjjeli szállására, a lóistállóba. Szép, szelíd őszi este volt, s a szobában nagyon befűtöttek, kinyitottam az ablakot, nyitott ablaknál aludtam el.
Alig alszom valamit, zuhanást hallok. Felijedek, mi az, mozgás, sustorgás, s az ágy alá kuporodik valami. Nézem. A Don volt, a vizsla.
- Donkó, hát te mit keresel itt? Mécc ki rögtön?
Esze ágába se volt. Nem értettem a dolgot, de olyan szépen elheveredett, karikába gubbaszkodva, hogy hagytam. Így aludt benn nálam.
Reggel kiderült, hogy attól félt, hogy lemarad a vadászatról, s beszökött a nyitott ablakon. Megható volt látni, ahogy nyítt és táncolt, és az egész teste reszketett a roppant szenvedélytől, hogy mehessen a mezőre, a boldog vadászatra.
- Na most mutatok valamit - mondta a gazda -, ez a kutya roppant szereti a tejbe áztatott kalácsot, de ha a puskát felveszem, abban a pillanatban otthagyja...Adjatok csak neki, Nánica, tejes kalácsot.
Hozták s letették a kutya elé. Az mohón belefalt, a gazdája abban a pillanatban vette a puskát, a vállára vetette s elment. A kutya tovább evett, folyton rajtam volt a fél szeme, s faldosta az ételt.
A gazda dühös lett, hogy így cserbenhagyta a kutyája, visszajött, s újra kezdte a komédiát. Újra a vállára vette a puskát, s újra indult. A kutya nem hagyta abba az evést.
- Hopp! - azt mondja nekem a gazda -, gyere csak velem te is.
Indultam.
A kutya abban a pillanatban otthagyta az ételt. Most már én is elámultam rajta. Ez tényleg okosság. A kutya tudta, hogy a vendég feltétlenül ott lesz a vadászaton. Tőle tette függővé a reggeli abbahagyását.
Mikor a kocsiba ültünk, a kutya a lábunk elé telepedett.
- Ez a te helyed? - mondta a gazdája. - Nem mégy rögtön a helyedre!
A kutya lesunyta fejét, s lekúszott a kocsiról, aztán felugrott a kocsis lábához a bakra.
- Végtelenül okos egy ilyen kutya - mesélte barátom -, van egy étel, amit nem szeret, a világért meg nem eszi a tepertőt. Hát én azt mondtam, hogy ezt nem tűröm, mert így kényesedik el: előbb a tepertőt nem szereti, aztán az ételt, azután a végén semmit, mint az öreg Don...Szóval kiadtam a parancsot, hogy nem szabad neki semmit se adni, míg a tepertője el nem fogy...Hát nem ette meg...Nem ette meg két napig, három napig...Nem baj, majd megeszi a negyedik nap...Hát jövök ki negyednap reggel, s jön elibém a kutya farkcsóválva, hízelegve. Mi van ezzel a kutyával? Ragyogó szemmel néz rám, s vezet. Odavezet a tányérhoz, nézem, nincs benne egy szem tepertő sem. - "Jól van, Donkó - mondtam neki, s megveregettem a nyakát. - Most aztán megérdemled a tejes kenyeret." Hát a kutya boldog volt, s csak úgy remegett az örömtől. De én nézem, hogy megette azt a tál tepertőt, s mégis majd meghal az éhségtől, úgy zabálja a tejes kenyeret, ez szöget ütött a fejembe. "Keressétek csak - mondom - azt a tepertőt." Körülnéztünk, hát richtig az egész tányér tepertőt elásta. A szoba sarkában a kályha mellett, a szőnyeg sarka alatt rejtette el. Odahordta szemenként, betakarta a szőnyeggel, aztán lejátszotta nekem a nagy komédiát.
Mikor kint voltunk a mezőn, a füzesekben kezdtek felröppenni a foglyok csapatostól, s már s fácán is megjelent a víz felett: a kutya oly vidám volt, mint egy boldogabb másvilágon. Nagyszerűen viselte magát.
- Úgy tudja a szerepét - dicsérte a gazdája, ahányszor összeértünk -, mint a legjobb színész. Kiszaglássza a vadat, megállítja, a szemével fascinálja. Ha leesik, megkeresi, kihozza s kézhez adja. Képes egy háromkilós nyulat másfél kilométerre elvinni, és semmi baja nem lesz a zsákmánynak. A kopó az széttépi. A kopót nem szeretem. Csak a vizsla az igazi.
Ebben a pillanatban tapsifüles tűnt fel, rálőtt, a nyúl felbukott, de továbbment, a Don utána, idáig hallatszott a nyúl sírása, ahogy a kutya letiporta.
- Hozd ide, hozd ide! - kiabálta neki a gazda. A kutya lomhán hozta.
- Tudod, mi baja? - mondta a gazda. - A nyúl a hátsó lábára sántult meg a lövéstől. Ilyenkor jár neki még egy lövés. Nem kapta meg, s a kutyának kellett végezni vele, ezért apprehendál rám. Azért nem akarja hozni. De meglátod, ha el akarom venni tőle, nem fogja ideadni.
A kutya a kocsiig hozta a vadat.
- Vidd fel, vidd fel a helyére.
A kutya eldobta a dögöt, s elfordította a fejét.
- Mi ez? Mi dolog ez? - kiabált rá a gazdája. - Teszed fel rögtön a helyére! Hallottad? Nem hallottad!
Ezzel felvett egy vesszőt a földről, s megfenyegette. A kutya vinnyogott, elfordította a fejét, s nem nyúlt a nyúlhoz.
A gazda a lába elé parancsolta, odajött, akkor végigvágott rajta kétszer, háromszor.
- Haszontalan betyár!
Eldobta a vesszőt.
A kutya ebben a percben megrázkódott, s nyivogva odasunyt a gazdájához, s megcsókolta annak a kezét, aztán frissen és boldogan elfutott, nagy karikát írt le, s egy csapat foglyot vert fel a boglyákon túl, s onnan nézett vissza a gazdára, hogy mi lesz a puskázással.
A barátom csóválta a fejét.
- Látod, milyen betyár? - most is túljárt az eszemen - itthagyta a nyulat, nekem kell feltenni a bakra, ellenben ő úgy tesz, mintha neki volna oka szemrehányást tenni, hogy nem szaladok, mikor ő kegyeskedik vadat felverni...Nagyon nehéz ám egy ilyen eszes legénnyel együtt dolgozni, mert állandóan éber figyelemmel kell vele lenni, minden kisebb rést felhasznál, hogy kibújjon a zsarnokság alól. Folyton verseny van, hogy kettőnk közül melyik az eszesebb, erősebb és következetesebb.
Én magam nem vagyok vadász, az én kezemben még sohasem volt életemben puska. Mindig azt hittem, hogy nem is tudnám végignézni, ahogy egy ártatlan mezei állatot meglő egy ember. Most csodálkozva vettem észre, hogy saját magamban is csalódtam: semmi fájdalmat nem okozott a vadászat. Nem éreztem együtt a lehulló madárral. Átragadt rám a két élőlény vadászszenvedélye. Barátomnak, az embernek s barátjának, a kutyának mohó, gyilkoló vágya megfertőzte hangulatomat, s mikor néhány lépés múlva a kutya felvert egy fácánt, s az lassú, szép íveléssel felrepült a lombok fölött, s barátom megriadtan kapott a puskája után, én is meglapultam, s egy moccanással sem akartam segítségére jönni a fácánnak, a másik két állat, az ember és a kutya belém oltották saját indulatukat. Az ember lőtt, a fácán továbbszállt.
Nem talált a lövés.
A kutya visszafordította a fejét, ránézett a gazdájára, aztán nagy kanyarodóval kifutott a rétre, otthagyott bennünket, s elment.
- Tudod, most mi a baja?...Megvet, amért nem találtam!
Barátom nevetve mondta ezt, de éreztem rajta, hogy a kutya előtt röstelli magát.
- Egyáltalán ez a Don, ez nagyon önérzetes és kritikus lélek. Egy földbirtokostársamé volt, tőle kaptam. Ő kénytelen volt megválni tőle, mert nem bírta el kritikáját. Egyszer úgy történt vele, hogy igazságtalanul megbüntette. Akkor a kutya megsértődött, s otthagyta őt a mezőn, hazament, többet nem ment vele a vadászatra. Mikor ment kifelé, a világért fel nem ült volna a kocsira, s már egészen reménytelen volt, hogy valaha hasznát tudja venni. Akkor eljött hozzá a fivére, aki jó vadász. A kutya éjjel beszökött, mint a múlt éjjel hozzád, és az ágya alatt aludt. Másnap, mikor mentek ki a vadászatra, a gazdája kocsijára nem ült fel, de a sógoréra igen. Kimentek, s odakint is messze elkerülte saját gazdáját, ellenben a sógor, már tudniillik úgy tekintem a dolgot, mint ő, a Don: a kutya sógornak tekintette a vendéget. Szóval a vendégnek szívesen hajtott. Azt mondja egyszer a sógor a testvérének: "Te, álljunk be ide a kukoricásba, s ha a kutya felver valamit, én nem lövök rá, te lőj rá." Úgy is volt.
A gazda lőtt. Talált. A kutya ránézett s megbocsátott neki. S mivel a vendég taktikából többet aznap nem vadászott, ott maradt kegyesen a gazdája mellett. Attól kezdve aztán ki is ment vele a vadászatra, de állandóan szekírozta. Elromlott köztük a viszony, s isten őrizzen, ha nem talált, olyan megvetéssel bánt vele, hogy nem bírta tovább, elcserélte velem a kutyáját egy másikért. Velem aztán nagyon összetalálkozott, mert én szenvedélyes vadász vagyok, de hát sajnos én is olyan kultúrember, aki szellemi munkával is foglalkozik, az pedig már nem olyan abszolút vadász, mint azok az ősemberek.
Egyre nagyobb figyelemmel néztem a Dont, s kezdett előttem megnőni ennek a vizslának az egyénisége, a jelleme, sőt a szerepe is.
Most egy nyúl ugrott ki a bokorból, s elkezdett futni a mezőn. Jól puskalövésre adta magát, de barátom a beszélgetés miatt nem volt lövésre készen, s eleresztette a nyulat.
Don felnézett rá, aztán elkezdett futni a nyúl után.
- Don! Don!... - kiabálta a gazda. - Don! Pfui Háás, fujhász, fujház! Zurück! Zurück! Don! nem hallottad, jössz vissza rögtön! - kiabált neki magyarul, németül harsányan, dühösen, míg a kutyát végre vissza tudta téríteni. Sántítva jött vissza.
- No nézd a gaz ebet - mondta barátom -, egyszerre eszébe jutott, hogy fáj a lába.
A kutya úgy sántított, öröm volt nézni. A gazdája azonban nem örült. Azt mondta:
- Már látom, ezzel is úgy járok, mint az elődjével, a régi Donnal. Mert ez a harmadik Don kutyám. Az elődjével tíz-tizenkét évig vadásztam, akkor aztán már kibírhatatlan kényes lett, meg is öregedett, nem tudtam tovább használni, s odaadtam apósomhoz nyugdíjba. Ott aztán a szegény öregeket valósággal terrorizálta. Ott élt náluk penzióba, s olyan volt, mint egy kényes generális, aki hozzá méltatlan körülmények közé került. Már az sértő volt reá, hogy tehénistállóban kellett aludnia. Reggel jött a konyhára, kaparta az ajtót, ugatott, de addig nem reggelizett, míg a szemét ki nem mosták. Akkor aztán csak azt az ételt ette meg, amit ő akart. Évekig élt az öregúréknál, s ő volt a ház ura, mindennek úgy kellett történni, ahogy ő akarta. Díványon feküdni, csak szobában ebédelni s más efféle kívánsága volt számtalan. De nagyon szerették, mert igen kedves állat volt, ha jó kedve volt...Egyszer körvadászat volt abban a határban, s még egyszer kivittem. Nagy tél volt. Egész idő alatt hűségesen és remekül dolgozott, de már öreg volt, kimerült. Mikor éjjel hazajöttünk, az öreg Don nem volt sehol. Nagyon megijedtem s sajnáltam, a fáklyásokat küldtem ki, hogy keressék meg. Hiába keresték, nem találták meg sehol. Csak harmadnap lelték meg egy hófúvásban. Lefeküdt, és beásta magát, bekaparta magát hóval, s ott fagyott meg. Mint hős, a csatatéren akart meghalni.
Lassan megtelt a fogolygyűjtő szíj, már öt fogoly, hat fácán lógott benne a kocsi oldalán, a bakon is két nyúl feküdt, s elhatároztuk, hogy hazamegyünk ebédre.
A kutya újra odaugrott, fel a lábunkhoz. Megint az a komédia volt vele, nem lehetett csak a legnagyobb erőszakkal a bakra parancsolni.
- Nem szeret a dögök mellett - mondta a barátom. - Nézd meg, mit csinál.
A kutya mérgesen mászott fel a bakra, s úgy helyezkedett el, hogy a döglött nyulakhoz még a szőre szála se érjen.
- A legelső Don nevű kutyám is érdekes eset volt. Egy barátomtól kaptam ajándékba, egy gróftól. Egy évig volt nálam, s nagyon rendesen viselte magát, igen megszerettem. Egy év múlva történt, hogy a régi gazdája eljött hozzám, s amint megjelent, a kutya rögtön hozzárohant. Azt látni kellett, azt a boldogságot, ahogy örült neki. A nyakába ugrott, s egy percig el nem maradt tőle. Mikor kimentünk vadászni, mintha én nem is lettem volna, egyáltalán nem törődött velem, csak a régi gazdájának szolgált, s azt úgy meghatotta, hogy mikor elment, a kutya annyira sírt, hogy meghatotta, s kért, hogy adjam vissza neki a kutyát, ad helyette egy másikat. Odaadtam. Küldött is helyette egy másikat, egy nemes vérű külföldi vizslát, az volt a második Don, amiről az előbb beszéltem.
Mikor hazaértünk, a kutya lemászott a kocsiról, odaállott elébünk, és tátotta a száját.
- Tudod, mit akar?...Az asszonyának dicsekedni...Ha így hazajövünk, részt kér a zsákmányból, s azt ő viszi az asszonyának.
Adtak neki egy nyulat, azt ő a szájába vette, s sántító lábbal ment vele előre. Most már megint fájt a lába, alig bírta cipelni a nyulat, de bevitte, s letette a háziasszony lába elé, aki megveregette a nyakát.
Akkor egy nagyot ugrott, szaladt a konyhába, ahol kimosatta a száját, amely tele volt vérrel s tollal, s mikor megtisztálkodott, bejött, s lefeküdt a lábunk elé, s csöndesen hallgatta az ebéd előtti diskurálásokat.
Mélyen meghatott, s valami csöndes, meleg szeretetet éreztem az állattal szemben, akivel így találkoztam a munkában, a barátságban és valami tökéletes lelki életben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése