Anna nagynénék már a
lépcsőházban törülgette szeméből a könnyeket. Előgyakorlatokat végzett, hogy
annál jobban sikerüljön neki anyánk elszomorítása.
- Szegény Amál! - zokogta aztán, miközben leült. - Szegény, szerencsétlen Károlyunk!
- Csak nincs valami bajuk? - szorongott anyánk.
- Ó, ó! Most jövök a szanatóriumból. - Nagynéném szünetet tartott. Lehet, hogy csak az orrát akarta kifújni, de lehet, hogy a hatást akarta fokozni.
Amál a sógornője anyánknak, és így Anna néninek is. Károly, az Amál férje, a mi nagybátyánk. Már hallottunk arról, hogy Amál néni bevonult a szanatóriumba: a manduláját akarta kioperáltatni, mert az nemcsak hogy nem volt egészséges, hanem különféle testi zavarokat is okozott.
- Beszélj már! - nógatta anyánk türelmetlenül Anna nénit. - Sírni ráérsz azután is.
- Ó, ó! - zokogta Anna néni.
- De hát mi történt?
- Amálnak vége.
- Meghalt?
- Még él - és Anna néni lemondóan legyintett. Hogy él ugyan, de már nem sokáig él.
- És mit mondanak az orvosok?
- Az orvosok nem számítanak. Elég, ha én láttam szegény Amált.
Közbeszóltam:
- Attól még nem kell okvetlenül meghalnia. Azt még kibírja talán.
- Csak te fogd be a szád, te, gonosz csont - förmedt rám a nagynéném. - Hiszen te nem sajnálsz senkit.
- Különösen azt nem, akinek nincs semmi baja - feleltem én.
- Nincsen. Szóval én hazudok. Én nem is voltam a szanatóriumban. Szegény Amál nem is fekszik ott.
- Feküdni fekhetik. De még élt, amikor a néni ott volt.
- Akkor még élt. De az utolsókat lélegzette, érted? Most már halott. Akárhogyan is komiszkodsz te velem.
A néni újra zokogni kezdett, és most megint nem lehetett tudni, hogy Amált siratja-e, vagy csak nagyon megsértődött.
Anyánk is elkezdett sírni, mire Anna néni, látván, hogy célját elérte, fölkapta az esernyőjét az asztalról, fejébe csapta a kalapját, és köszönés nélkül elrobogott.
Anyánk csak sírt tovább. Magára kapkodta a fekete ruháját. Még fekete harisnyát is húzott. Úgy gyászba öltözött, mintha már temetésre menne. Aztán sietett ki a szanatóriumba. Azt a mulya Károlyt vigasztalni. A cél persze nem csak ez lehetett, mert öltözködés közben elszipogta:
- A halottról is meg szabad mondani az igazat. Bizony az az Amál, az én megboldogult sógornőm, nem érdemelte meg, hogy én most sajnáljam. Ki látott olyat, hogy egy ilyen vénasszony kivetesse a manduláját. Hát nem istenkísértés az ilyesmi?...De hogyha magával nem törődött, legalább azt a szegény Károlyt kímélte volna. Ámbár a hivatalban biztosan kap majd valami segélyt. De csak el ne pazarolja az a Károly azt a pár pengőt holmi cifra ceremóniákra. Hiszen olyan könnyelmű. Amálnak meg már úgyis mindegy, sajnos.
Anyánk sietve készülődött ugyan, mégis én távoztam el előbb hazulról. Nem tudtam hallgatni ezt a beszédet. És mivelhogy az ember mégsem haragudhat a saját édesanyjára, magam is a nagynénémre, a vészmadárra voltam dühös. Hej, de micsoda vészmadár! A kuvik hozzá képest éneklő kanári.
Anyánk örömtől sugárzó arccal beszélte el este a vacsoránál, hogy Amálnak, hála istennek, semmi baja. Az igaz, hogy megoperálták, de az operáció jól sikerült, Amál szépen gyógyul, ma már ennie is szabad volt, persze csak folyékony ételeket.
- Na, tetszik látni!
Anyánk mentegetődzött.
- Mindennek ez az Anna az oka. De azért rá sem szabad haragudni. Neki már olyan a természete, hogy mindig rémeket lát. És mindenkit temet. Meg Amált különben sem szereti, mert szegény lány volt, mikor Károlyunk elvette, és mégsem akar alkalmazkodni a családi rendhez.
A családi rendhez. No erről már én is gúnyosan kíváncsiskodtam:
- Ugyan! Hát mi nálunk a családi rend?
- Az öregebbek tisztelete! - válaszolta anyánk komolyan. - Amit az idősebb mond, annak szentírásnak kell lennie.
- Még ha Anna néni mondja is?
- Akkor is.
- Szóval Amál néni úgy alkalmazkodhatott volna ezúttal a családi rendhez, hogy csakugyan meghalt volna.
Anyánk rosszallólag csóválta a fejét:
- Ne túlozz! Csak ne túlozz!...Mindenesetre különös eljárás, hogy valaki délután kettőkor még haldoklik, hat órakor meg már semmi baja. Anna nem egykönnyen bocsátja majd meg Amálnak, hogy így félrevezette.
Amál egy- kettőre felgyógyult, s mint minden családi eseményről, erről is sokat beszéltek minálunk. Csak Anna néni hallgatott konokul a tereferéknél. A szája szélét keskenyre préselte össze, ha Amálról esett szó. Majd a homlokát ráncolta, és izgett-mozgott a széken.
Én még mindig nem engesztelődtem meg a nagynéném iránt, anyánk békítő magyarázgatásai után sem. Sőt egy alkalommal nekibátorodtam, és ingerkedni kezdtem vele:
- Találkoztam ma Amállal az utcán, olyan üde, egészséges és fiatal, hogy öröm ránézni. Elél az száz évig is.
- Már megint kezded?
- Mit kezdek? Én nem értem a nénit? Én csak azt mondtam, hogy Amál pompás színben van.
- Nem érdekel.
- De azt csak belátja, Anna néni, hogy tévedett, amikor nála járt a szanatóriumban?
- Én semmit sem látok be. Én nem szoktam tévedni!
- Ne-em? Akkor az egyszer sem tévedett?
- Tudod mit? Nem!
- Talán még azt sem ismeri el, Anna néni, hogy Amál él.
A nagynéném rám nézett szigorúan:
- Az én számomra meghalt! - mondta egyszerűen.
- Szegény Amál! - zokogta aztán, miközben leült. - Szegény, szerencsétlen Károlyunk!
- Csak nincs valami bajuk? - szorongott anyánk.
- Ó, ó! Most jövök a szanatóriumból. - Nagynéném szünetet tartott. Lehet, hogy csak az orrát akarta kifújni, de lehet, hogy a hatást akarta fokozni.
Amál a sógornője anyánknak, és így Anna néninek is. Károly, az Amál férje, a mi nagybátyánk. Már hallottunk arról, hogy Amál néni bevonult a szanatóriumba: a manduláját akarta kioperáltatni, mert az nemcsak hogy nem volt egészséges, hanem különféle testi zavarokat is okozott.
- Beszélj már! - nógatta anyánk türelmetlenül Anna nénit. - Sírni ráérsz azután is.
- Ó, ó! - zokogta Anna néni.
- De hát mi történt?
- Amálnak vége.
- Meghalt?
- Még él - és Anna néni lemondóan legyintett. Hogy él ugyan, de már nem sokáig él.
- És mit mondanak az orvosok?
- Az orvosok nem számítanak. Elég, ha én láttam szegény Amált.
Közbeszóltam:
- Attól még nem kell okvetlenül meghalnia. Azt még kibírja talán.
- Csak te fogd be a szád, te, gonosz csont - förmedt rám a nagynéném. - Hiszen te nem sajnálsz senkit.
- Különösen azt nem, akinek nincs semmi baja - feleltem én.
- Nincsen. Szóval én hazudok. Én nem is voltam a szanatóriumban. Szegény Amál nem is fekszik ott.
- Feküdni fekhetik. De még élt, amikor a néni ott volt.
- Akkor még élt. De az utolsókat lélegzette, érted? Most már halott. Akárhogyan is komiszkodsz te velem.
A néni újra zokogni kezdett, és most megint nem lehetett tudni, hogy Amált siratja-e, vagy csak nagyon megsértődött.
Anyánk is elkezdett sírni, mire Anna néni, látván, hogy célját elérte, fölkapta az esernyőjét az asztalról, fejébe csapta a kalapját, és köszönés nélkül elrobogott.
Anyánk csak sírt tovább. Magára kapkodta a fekete ruháját. Még fekete harisnyát is húzott. Úgy gyászba öltözött, mintha már temetésre menne. Aztán sietett ki a szanatóriumba. Azt a mulya Károlyt vigasztalni. A cél persze nem csak ez lehetett, mert öltözködés közben elszipogta:
- A halottról is meg szabad mondani az igazat. Bizony az az Amál, az én megboldogult sógornőm, nem érdemelte meg, hogy én most sajnáljam. Ki látott olyat, hogy egy ilyen vénasszony kivetesse a manduláját. Hát nem istenkísértés az ilyesmi?...De hogyha magával nem törődött, legalább azt a szegény Károlyt kímélte volna. Ámbár a hivatalban biztosan kap majd valami segélyt. De csak el ne pazarolja az a Károly azt a pár pengőt holmi cifra ceremóniákra. Hiszen olyan könnyelmű. Amálnak meg már úgyis mindegy, sajnos.
Anyánk sietve készülődött ugyan, mégis én távoztam el előbb hazulról. Nem tudtam hallgatni ezt a beszédet. És mivelhogy az ember mégsem haragudhat a saját édesanyjára, magam is a nagynénémre, a vészmadárra voltam dühös. Hej, de micsoda vészmadár! A kuvik hozzá képest éneklő kanári.
Anyánk örömtől sugárzó arccal beszélte el este a vacsoránál, hogy Amálnak, hála istennek, semmi baja. Az igaz, hogy megoperálták, de az operáció jól sikerült, Amál szépen gyógyul, ma már ennie is szabad volt, persze csak folyékony ételeket.
- Na, tetszik látni!
Anyánk mentegetődzött.
- Mindennek ez az Anna az oka. De azért rá sem szabad haragudni. Neki már olyan a természete, hogy mindig rémeket lát. És mindenkit temet. Meg Amált különben sem szereti, mert szegény lány volt, mikor Károlyunk elvette, és mégsem akar alkalmazkodni a családi rendhez.
A családi rendhez. No erről már én is gúnyosan kíváncsiskodtam:
- Ugyan! Hát mi nálunk a családi rend?
- Az öregebbek tisztelete! - válaszolta anyánk komolyan. - Amit az idősebb mond, annak szentírásnak kell lennie.
- Még ha Anna néni mondja is?
- Akkor is.
- Szóval Amál néni úgy alkalmazkodhatott volna ezúttal a családi rendhez, hogy csakugyan meghalt volna.
Anyánk rosszallólag csóválta a fejét:
- Ne túlozz! Csak ne túlozz!...Mindenesetre különös eljárás, hogy valaki délután kettőkor még haldoklik, hat órakor meg már semmi baja. Anna nem egykönnyen bocsátja majd meg Amálnak, hogy így félrevezette.
Amál egy- kettőre felgyógyult, s mint minden családi eseményről, erről is sokat beszéltek minálunk. Csak Anna néni hallgatott konokul a tereferéknél. A szája szélét keskenyre préselte össze, ha Amálról esett szó. Majd a homlokát ráncolta, és izgett-mozgott a széken.
Én még mindig nem engesztelődtem meg a nagynéném iránt, anyánk békítő magyarázgatásai után sem. Sőt egy alkalommal nekibátorodtam, és ingerkedni kezdtem vele:
- Találkoztam ma Amállal az utcán, olyan üde, egészséges és fiatal, hogy öröm ránézni. Elél az száz évig is.
- Már megint kezded?
- Mit kezdek? Én nem értem a nénit? Én csak azt mondtam, hogy Amál pompás színben van.
- Nem érdekel.
- De azt csak belátja, Anna néni, hogy tévedett, amikor nála járt a szanatóriumban?
- Én semmit sem látok be. Én nem szoktam tévedni!
- Ne-em? Akkor az egyszer sem tévedett?
- Tudod mit? Nem!
- Talán még azt sem ismeri el, Anna néni, hogy Amál él.
A nagynéném rám nézett szigorúan:
- Az én számomra meghalt! - mondta egyszerűen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése