Született
Zoltán fiam december 15. 1848. déli tizenkét órakor Debrecenben, a Harmincad
utcában, Ormós szabó házában, az utcára nyíló kapu melletti szobában.
Szeptemberben beállván katonának, feleségemet szüleihez vittem Endrődre, de az ottani lakás később az oláh lázadás miatt nem lévén eléggé biztos, Debrecenbe szállítám őt, hol a zászlóaljammal feküdtem. Így érte szegény fiamat az a szerencsétlenség, hogy Debrecenben született.
Debrecenben és ami több: pénteki napon.
Azaz jobban mondva: "pénteki napon és ami több, Debrecenben!" mert Debrecen még a pénteknél is veszedelmesebb, elannyira, hogy ha a magyar függetlenség balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debrecenben kiáltották ki. Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függetlenségét olyan városban proklamálni, hol a házak kapujára ez van írva:" Aki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó." Legalább annak a háznak a kapuján, ahol fiam született, ez állott.
December 14-én este Tacitusról beszélgettem feleségemmel, midőn hirtelen rosszul lett. Egész másnap délig a legirtózatosabb kínokat szenvedte, miknek visszagondolása most is megrázkódtatja lelkemet: már eszem ágában sem volt, hogy a szülést túl fogja élni szegényke, mert különben is oly kicsiny, vékony és gyönge, vagy legalább ennek látszik, hogy a szellő is könnyen elbánhatnék vele. Fiam is oly gyönge, oly hideg, oly kicsiny, mondhatnám oly alaktalan volt, hogy az első pillanatban halva születettnek véltem. Harmadnapos korában megbetegedett, s a betegség még inkább elcsigázta: de nemsokára fölgyógyult, s azután folyvást szemlátomást gyarapodott.
Reám és feleségemre nézve maradt volna, mint született, becsületes pogány embernek: de ipam és napam kedveért, kik igen buzgó keresztények, meg kellett kereszteltetnem. Gondoltam hát, hogy legalább a neve legyen pogány, s lett belőle Zoltán. Keresztapja, Arany János, a világ egyik legnagyobb költője s legbecsületesebb embere: keresztanyja Arany Jánosné, mily egyszerű asszony, oly jó feleség és anya.
Én is, Juliska is végtelenül örültünk fiam születésén, de bizonyára legnagyobb öröme volt ezen az én boldogúlt jó szüleimnek. Apám ezt írta Pestről december 20-án: "Szeretett gyermekeim, először is csak állandó egészséget kivánok az istentül szeretett Zoltánomnak és Juliskámnak és neked, Sándorom. Megkaptam leveledet, lelki örömet érzettem, ugyszinte édesanyád is, hogy az isten békeségesen megszabadította kedves Juliskánkat a szülés mellett. Ezután is kivánunk friss egészséget az ártatlan Zoltánomnak, hogy nagyra nőjön. Ugyan 20-án örömemben hozattam egy icce bort, és poharat emeltem, hogy még nekem is lehet unokámról beszélni. Örömemben Gyurinak is vettem egy meszely bort, mint régi szolgádnak, fiam. Csókolunk, szeretett gyermekeim. Zoltánnak kardot kell szerezni, mert különös esztendőben született, hogy minden kisgyermek oldalán kardot kell látnunk. Eddig különös vágyásom volt a harcra, de most már tizannyi van, hogy kedves unokám ne jusson a pogányok kezébe. Csak az isten egészséget adjon, nem maradok itthon." Anyám ezt írta e sorok után: "Kedves szeretteim, bocsássatok meg, hogy az öreg annyi bohóságot írt. Nagy öröm lepte meg őtet, hogy megmaradt életök mind Juliskának, mind Zoltánkának. Kivánnék addig élni, míg az ajkaimhoz szoritanám és egy meleg csókkal illetném kedves unokámat."
Szegény anyámnak nem teljesedett e kivánsága: meghalt, mielőtt láthatta volna. Csaknem utósó szava is az volt:"Hát én már nem láthatom az én kedves kis unokámat!"
Apám a tél folyamán egyszer Pestről Debrecenbe szökött, s ott látta Zoltánt, s határtalan gyönyöre telt benne. Onnan visszament ismét Pestre, s nemsokára bekövetkezett halálaig beszédének kedvenc és fő tárgya volt unokája, s halálos ágyán, mikor már beszélni nem tudott, karjait úgy mozgatta, mintha gyermeket ringatna, ezzel akarván tudtára adni anyámnak, hogy a kis unokáról gondolkodik. Oh fiam, ha felnősz, légy tisztelettel és szeretettel e két szent öreg emléke iránt, kik engemet oly végtelenűl szerettek, s kik tégedet is, ha meg nem halnak vala, oly végtelenűl szerettek volna, mint csak szerethet anyád és apád! -
Eleinte nagyon jó gyermek volt fiam. Két összetett karos szalmaszék volt az ágya, s ott, ha elálmosodott, minden ringatás nélkül szépen elaludt: de később Vörösmartiné és Vahot Sándorné mindig ölbe vette és hurcolta, s ezáltal ugy megszokta a ringatást, hogy azóta néha példa nélküli vesződségekkel lehet csak elaltatni. Más bajunk is volt vele mindjárt születése után, az, hogy semmi szín alatt sem akart szopni néhány hétig. Mindig elfáradt az egész háznép, míg valahogy nagy nehezen a szájába tukmálhattuk az emlőt.
Egy hónapig anyja szoptatta, de miután én januáriusban Erdélybe mentem a hadsereghez, szegénynek a búsulás miatt megromlott és elfogyott a teje, s ekkor dajkakézre került fiam. Első dajkája egypár nap mulva elment a katonák után, második dajkája valami egy hónapig szoptatta, aztán megbetegedvén elment, a harmadik maig szoptatja.
Első bravúrja az volt fiamnak, hogy kéthetes korában fölült az ágyán. E testgyakorlat annyira megtetszett neki, hogy aztán folyvást praktizálta. Persze csak néha sikerűlt neki, s akkor is oly fáradsággal, hogy elvörösült és elkékült bele.
Az utazást már kéthónapos korban megkezdte. Februáriusban Szalontára ment anyjával Arany Jánosékhoz, s ott maradtak májusig, mikor én megjöttem a hadseregtől. Onnan Pestre ment velem, s Pestről, az orosz beütéskor, júliusban idejött Mezőberénybe, hol most vagyunk.
Szeptemberben beállván katonának, feleségemet szüleihez vittem Endrődre, de az ottani lakás később az oláh lázadás miatt nem lévén eléggé biztos, Debrecenbe szállítám őt, hol a zászlóaljammal feküdtem. Így érte szegény fiamat az a szerencsétlenség, hogy Debrecenben született.
Debrecenben és ami több: pénteki napon.
Azaz jobban mondva: "pénteki napon és ami több, Debrecenben!" mert Debrecen még a pénteknél is veszedelmesebb, elannyira, hogy ha a magyar függetlenség balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debrecenben kiáltották ki. Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függetlenségét olyan városban proklamálni, hol a házak kapujára ez van írva:" Aki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó." Legalább annak a háznak a kapuján, ahol fiam született, ez állott.
December 14-én este Tacitusról beszélgettem feleségemmel, midőn hirtelen rosszul lett. Egész másnap délig a legirtózatosabb kínokat szenvedte, miknek visszagondolása most is megrázkódtatja lelkemet: már eszem ágában sem volt, hogy a szülést túl fogja élni szegényke, mert különben is oly kicsiny, vékony és gyönge, vagy legalább ennek látszik, hogy a szellő is könnyen elbánhatnék vele. Fiam is oly gyönge, oly hideg, oly kicsiny, mondhatnám oly alaktalan volt, hogy az első pillanatban halva születettnek véltem. Harmadnapos korában megbetegedett, s a betegség még inkább elcsigázta: de nemsokára fölgyógyult, s azután folyvást szemlátomást gyarapodott.
Reám és feleségemre nézve maradt volna, mint született, becsületes pogány embernek: de ipam és napam kedveért, kik igen buzgó keresztények, meg kellett kereszteltetnem. Gondoltam hát, hogy legalább a neve legyen pogány, s lett belőle Zoltán. Keresztapja, Arany János, a világ egyik legnagyobb költője s legbecsületesebb embere: keresztanyja Arany Jánosné, mily egyszerű asszony, oly jó feleség és anya.
Én is, Juliska is végtelenül örültünk fiam születésén, de bizonyára legnagyobb öröme volt ezen az én boldogúlt jó szüleimnek. Apám ezt írta Pestről december 20-án: "Szeretett gyermekeim, először is csak állandó egészséget kivánok az istentül szeretett Zoltánomnak és Juliskámnak és neked, Sándorom. Megkaptam leveledet, lelki örömet érzettem, ugyszinte édesanyád is, hogy az isten békeségesen megszabadította kedves Juliskánkat a szülés mellett. Ezután is kivánunk friss egészséget az ártatlan Zoltánomnak, hogy nagyra nőjön. Ugyan 20-án örömemben hozattam egy icce bort, és poharat emeltem, hogy még nekem is lehet unokámról beszélni. Örömemben Gyurinak is vettem egy meszely bort, mint régi szolgádnak, fiam. Csókolunk, szeretett gyermekeim. Zoltánnak kardot kell szerezni, mert különös esztendőben született, hogy minden kisgyermek oldalán kardot kell látnunk. Eddig különös vágyásom volt a harcra, de most már tizannyi van, hogy kedves unokám ne jusson a pogányok kezébe. Csak az isten egészséget adjon, nem maradok itthon." Anyám ezt írta e sorok után: "Kedves szeretteim, bocsássatok meg, hogy az öreg annyi bohóságot írt. Nagy öröm lepte meg őtet, hogy megmaradt életök mind Juliskának, mind Zoltánkának. Kivánnék addig élni, míg az ajkaimhoz szoritanám és egy meleg csókkal illetném kedves unokámat."
Szegény anyámnak nem teljesedett e kivánsága: meghalt, mielőtt láthatta volna. Csaknem utósó szava is az volt:"Hát én már nem láthatom az én kedves kis unokámat!"
Apám a tél folyamán egyszer Pestről Debrecenbe szökött, s ott látta Zoltánt, s határtalan gyönyöre telt benne. Onnan visszament ismét Pestre, s nemsokára bekövetkezett halálaig beszédének kedvenc és fő tárgya volt unokája, s halálos ágyán, mikor már beszélni nem tudott, karjait úgy mozgatta, mintha gyermeket ringatna, ezzel akarván tudtára adni anyámnak, hogy a kis unokáról gondolkodik. Oh fiam, ha felnősz, légy tisztelettel és szeretettel e két szent öreg emléke iránt, kik engemet oly végtelenűl szerettek, s kik tégedet is, ha meg nem halnak vala, oly végtelenűl szerettek volna, mint csak szerethet anyád és apád! -
Eleinte nagyon jó gyermek volt fiam. Két összetett karos szalmaszék volt az ágya, s ott, ha elálmosodott, minden ringatás nélkül szépen elaludt: de később Vörösmartiné és Vahot Sándorné mindig ölbe vette és hurcolta, s ezáltal ugy megszokta a ringatást, hogy azóta néha példa nélküli vesződségekkel lehet csak elaltatni. Más bajunk is volt vele mindjárt születése után, az, hogy semmi szín alatt sem akart szopni néhány hétig. Mindig elfáradt az egész háznép, míg valahogy nagy nehezen a szájába tukmálhattuk az emlőt.
Egy hónapig anyja szoptatta, de miután én januáriusban Erdélybe mentem a hadsereghez, szegénynek a búsulás miatt megromlott és elfogyott a teje, s ekkor dajkakézre került fiam. Első dajkája egypár nap mulva elment a katonák után, második dajkája valami egy hónapig szoptatta, aztán megbetegedvén elment, a harmadik maig szoptatja.
Első bravúrja az volt fiamnak, hogy kéthetes korában fölült az ágyán. E testgyakorlat annyira megtetszett neki, hogy aztán folyvást praktizálta. Persze csak néha sikerűlt neki, s akkor is oly fáradsággal, hogy elvörösült és elkékült bele.
Az utazást már kéthónapos korban megkezdte. Februáriusban Szalontára ment anyjával Arany Jánosékhoz, s ott maradtak májusig, mikor én megjöttem a hadseregtől. Onnan Pestre ment velem, s Pestről, az orosz beütéskor, júliusban idejött Mezőberénybe, hol most vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése