Szombathy Viktor: Selmecbánya Leányvár

 (...) Olyan gazdag ember volt Selmecbánya városában Rösszel Erazmus, hogyha aranypénzeit kirakta volna az országútra, Selmectől Budáig értek volna. Ezt persze csak a kevélység mondatta vele, annyi azonban bizonyos, hogy annyi bányája, földje, háza, kincse volt, hogy még Dobzse László király is felsóhajtott jó Buda várában, hallván erről a roppant vagyonról.

- Akár bányászinasnak is szívesen elmennék ehhez a bányapolgárhoz, mintsem hogy koplaljak a lacikonyhán.

Mert lacikonyhának csúfolták akkortájt Buda városában a hurkát, kolbászt sütögető piaci árusok sátorát, ahonnan a jámbor Ulászló királynak az ő nagy szegénységében az ebédet vitték. Míg a király szegényedett, a főurak s a szorgos bányapolgárok gazdagodtak. Nem csoda, ha elvesztettük a mohácsi csatát.

De, hogy szavamat egymásba ne öltsem, hiába gyűjtötte zsákba aranyát, ezüstjét Rösszel Erazmus, egyszer mégis elhalálozott, s ekkor tűnt ki, hogy sokszor a vagyon tovább tart, mint bármilyen hosszú élet. Két fia örökölte minden jószágát, hogy folytassák tovább a gazdag életet. Hívták az egyik fiút Jánosnak, a másikat Lőrincnek. Rösszel János, az idősebbik fiú, nem sokáig élvezte a vagyont, hamar búcsút mondott a mozgalmas világnak, így aztán Lőrinc ölébe hullt az apai kincs.

Lőrincnek is csak egy lánya volt, a szépséges Rösszel Borbála. A mesében sem lehet jobban tejbe-vajba fürdetni valakit, mint ahogyan Rösszel Lőrinc cselekedte egy szem elkényeztetett lányával, Borbálával. Éppen csak aranyhintón nem járatta, kacsalábon forgó palotát nem építtetett neki: minden szeszélyét teljesítette, minden kívánsága parancsnak számított.

Amikor Rösszel Borbála eladó sorba került, jöttek ám a kérők az ország minden sarkából, öregek és fiatalok, daliásak és roskatagok, hogy feleségül kérjék. Ugyancsak válogatott közöttük a kényes Borbála, nehezen szánta rá magát a férjhezmenetelre. Egyéb gondja sem volt, mint csak szórni a pénzt, mulatozni, vigadni, saját szépségében gyönyörködni, szíveket törni.

Végre talált férjet, hasonlóan gazdagot, mint ő: éltek volna is szeretetben, ha ez a férj is el nem halt volna. Ennek is örökölte vagyonát. Újra férjhez ment, s mert apja is meghalt, most már mi sem állt útjában mérhetetlen pazarlásának. Fogytak a bányák, fogyott a pénz, mégis épített egy fényes kastélyt. Meghalt a második ura is, férjhez ment harmadszor. De ez a harmadik férj már szegény ember volt.

- Megengedhetem magamnak ezt a fényűzést - mondta kevélyen - hogy szegény embert válasszak férjül.

Egy szüreti napon ismét nagy dáridót csapott Rösszel Borbála az új kastélyában. Nem Selmecen szüretelték a bort, hiszen ott nem terem jóízű szőlő: Léva alól hozták a friss nedűt hordós szekereken Rösszel Borbála emberei. Kastélya udvarán csapolták meg a hordókat. Javában állt a dáridó, amikor küldönc érkezett, pecsétes levéllel. Fráter Paulus írta a levelet, Borbála távoli rokona, a kegyes életű szentbenedeki szerzetes.

"Nem jó vége lesz a mulatozásnak, dorbézolásnak, Borbála - , írta a levélben -, térj Istenhez, igaz útra, szállj magadba, a szegényeket pártold, ne a duhajokat! Ne döntsd magad szerencsétlenségbe!"

- Én, szerencsétlen? - tépte szét a levelet a kevély Borbála, ímhol vetem a gyémántos gyűrűm a vízbe. Ahogy a gyűrű örökre elvész, oly bizonyos az én kincseimnek is örök állandósága!

És beledobta legszebb gyűrűjét a sodró Selmec patak vízébe, még dalolt is hozzá, táncra is perdült.

Három napig tartott a mulatság. Harmadik nap alkonyatán halálsápadt, riadt szolga rohant a kastélyba, kezében a gyűrűvel:

- Úrnőm, egy halat fogtunk ki, gyomrában a gyűrű!

Borbála is elfehéredett egy pillanatra, kezében tartotta a visszatért gyűrűt, de a társaság közberikkantott:

- Mit se törődj vele! Ez csak a szerencsédet mutatja, nincs az a kincs, amit elveszíthetnél!

Mégis veszítette, mégis dobálta, mégis tékozolta. Kapuját azonban a szegények előtt mindig bezárta. De amikor kedvenc kutyája kiszenvedett a nagy jólétben, olyan pompával, pogány pompával temettette el - ezüstveretes hintóval vitette külön temetőbe, ágyúból díszlövést adatott neki -, hogy felzúdult a város, felmorajlott még a tanács is. Semmibe vette Borbála ezt is, de akkor azonban már maga is megriadt, amikor a pogány szertartás után elborult az ég, fekete fellegek tornyosultak a hegyek fölött, zúgott, dörgött a világ, s a villám belecsapott a kutya sírjába.

Rösszel Borbála jelt kapott! - mondták reszkető szájjal a bányászok, a bányásznék.

De még ezt a jelet sem vette semmibe. Tovább mulatozott, tovább szórta a pénzt. Tehette, mert édesapja is régen nem élt már. Angyal alakban járó ördögnek nevezték Borbálát..

Nem vette észre, hogy fogy a pénze, hogy immár kimerültek a bányák, és roskadoznak a házai. Szőlejét Léva alatt jégeső verte, erdejét a Szitnyán tűz emésztette.

Egy májusi reggelen kitekintett az ablakon. Nem hitt a szemének. Ablakával szemben a túlnani dombon valamit ácsoltatott Selmecbánya bírája.

- Mi készül ott, emberek? - kérdezte kiáltva -, mit ácsoltok, kopácsoltok?

- Akasztófát - felelték az ácsok -, itt lesz a város vesztőhelye.

- Ide bizony nem teszitek! - kékült el haragjában az a szép arca Rösszel Borbálának. - Én nem fogom itt nézni az akasztott embert!

Futott a főbíróhoz, Buriusz Jánoshoz, futott minden tanácsúrhoz, paphoz: azonnal vigyék el ablaka elől az akasztófát!

De nem vitték.

- Jó helyen van az - üzente a főbíró -, és te, Rösszel Borbála, a városnak nem parancsolhatsz, Selmecbánya városa ott hajtja végre minden ítéletét, ahol akarja. Mi pedig éppen azon a dombon akarjuk.

Csak nem nyugodott Rösszel Borbála, sértette a szemét, nyugtalanította pihenését az akasztófa Nem akart azonban örökkön pörölni a nemes tanáccsal, pihentette méltatlankodását, halkította hangjának erejét. Aztán, amit nem ért el erőszakkal, elérte ravaszsággal. Mert egy szeles márciusi napon, amikor már odalent a Duna partján, messze Selmectől, újra a füvellő, zöld rétre vonultak ki a törökök, s híre ment, hogy már a Garam partján ólálkodnak, szép szóval üzent Rösszel Borbála a városi tanácsnak:

- Hallják, kegyelmetek, fenyeget a török! Erős vár kellene ide, őrtorony meg ágyú. Hát én építenék egy várat Selmec városának.

Kapva kapott a szón Selmec tanácsa.

- Építsél, Borbála, szívesen fogadjuk, ha van annyi pénzed. Az ördögtől is elfogadjuk az ilyen ajándékot!

- Pénzem is van, kedvem is van, csak egy a kikötésem: a várat oda építem, ahová akarom.

- Építsd, csak ne tartson sokáig, itt kószál a török!

Éppen az akasztófa dombjára akarta!

Felépült a vár - Leányvárnak nevezik ma is -, négy saroktornya a négy világtáj felé vigyázott, huszonegy ágyúja el-eldördült, ha a török a hodrusbányai kapu vagy a szentantali országút felől próbálta támadni a várost. Ma is büszkesége Selmecnek ez a mutatós torony, ma is emlegetik benne Rösszel Borbálát.

A toronyépítéssel még mindig nem fogyott el a pénze a szépasszonynak. Pocsékolta, pazarolta tovább. Pedig ekkor már ellenfele sem volt: a főbíró Buriusz János uram belehalt a gondokba, szeretett városa féltésébe. Nem érte meg a vártorony bokrétaünnepét. Örök nyugalomra tért.

A bokrétaünnepen Rösszel Borbála kisétált Buriusz főbíró sírjához az ő udvarlóival, és piros csizmája hegyével megpöccintette a sírhalmot:

- Hallja kegyelmed, Buriusz bíró barátom! Az én váram áll a kend akasztófája helyén!

Az udvarlók ijedten hőköltek hátra. Valami moraj hallatszott a sírból.

- Buriusz János válaszolt! - súgták egymásnak sápadtan. - Siessünk el innen!

Csak Rösszel Borbála nem sietett. Kevély, lassú léptekkel hagyta el a temetőt, s mert Léváról a szekerek újra bort hoztak, három napig állt a leányvári mulatság.

- Ez boszorkány - mondát a bányászok, bányásznék -, a leányvári boszorkány!

És ment a pénz, jobban folyt, mint a lévai bor.

Már kegyelemkenyéren élt Rösszel Borbála, koldusbotra jutott. Aki inkább a kutyáit etette, mint a szegényeket, maga is a szegények konyhájára szorult.

Közeledni érezte a véget, felpillantott az égre, irgalmat, megbocsátást kérve.

Úgy mesélik a selmeci öregasszonyok, hogy ebben a pillanatban - bár november volt, s rég elmúlt a zivataros nyár - kénköves villám csapott le a fekete fellegekből. A fellegek meghasadtak, morajlott az ég, vonítottak a kutyák - ők gyászolták egyedül a keményszívű Rösszel Borbálát -, szél zúgott, jégeső ropogott, örvénylett a világ, még a török sem merészkedett közeledni.

A fergeteges zajt vékony csilingelés szelídítette meg, mintha ezüst pengett volna zajló vasak között.

A kis templom lélekharangja volt. Rösszel Borbála húzta meg magának.