Hajdanában, mikor még a kő is lágy volt, igen nehéz volt a földön az élet, mivel nem volt még tűz. Amint lehanyatlott a nap, már nem lehetett látni semmit, és didergő hideg támadt. Pedig tudták az emberek, hogy a pokol gyomrának legmélyén ott lobog a tűz. De senkinek nem volt bátorsága lemerészkednie érte.
Akkoriban egyetlenegy király kormányozta a földet. Annak a királynak olyan nagy volt a hatalma, hogy parancsainak nemcsak az emberek engedelmeskedtek, hanem a vadállatok, bogarak s egyéb élőlények is, amelyek égen-földön lakoztak.
A király egyszer nagy jutalmat ígért annak, aki leereszkedik a pokol gyomrába, és felhozza onnan a tüzet. Sokan próbálkoztak, de nem akadt senki, akinek sikerült volna a vállalkozás.
A király mégis eltökélte, hogy ha törik, ha szakad, megszerzi a tüzet az embereknek. Összehívta tanácsosait, és rájuk parancsolt, hogy tűzzenek ki még nagyobb jutalmat annak, aki a tüzet felhozza a pokol gyomrából.
Szétvitték a futárok a hírt széles e világon, s nemcsak az embereknek adták tudtul, hanem a vadaknak, a madaraknak, a bogaraknak is. Sok hős dalia vágott neki a veszedelmes útnak, de a tüzet senki sem tudta felhozni a rettentő mélységből.
Meghallotta a királyi hírt a Pók is. Nyomban elhatározta, hogy ha senki más, ő megszerzi a tüzet. Egykettőre nekilátott fonalat sodorni, hogy azon ereszkedjék le a föld mélyébe. Amikor megsodorta a fonalát, istenhozzádot se mondott senkinek, ereszkedni kezdett a pokolba.
A vakmerő Pók odaért a pokol szélére, odakötötte fonala végét egy tölgyfa erős gyökeréhez, s lebocsátkozott a pokol legfenekére, odalopakodott a nagy tűzrakáshoz, kiragadott onnan egy parázsló hasábot, villámgyorsan visszairamodott fonálhágcsójához, és szerencsésen feljutott rajta a föld színére.
Bár a Pók ügyes kötélmászó volt, mégis alaposan elfáradt, mire feljutott a mélységes mélyből, méghozzá azzal a súlyos teherrel. Amikor felért a földre, lefeküdt egy kicsit pihenni, a parázsló üszköt pedig maga mellé tette. Csak egy kicsit akart szunyókálni, de elnyomta az álom, és mélyen elaludt.
Hajnalodott, már kihajtották a jószágot, de a Pók még mindig aludt. Egyszer csak a közelben röpdöső Légynek furcsa szag csapta meg az orrát. Körülszemlélődött, és mit látott? Az alvó Pók mellett parázsló tuskó vöröslik!
A Légy rögtön sejtette, hogy a Pók a pokol mélyéről hozta fel a tüzet. És lám, mire nem vetemedett!
"Tudja is az ilyen álomszuszék, hogyan kell bánni a tűzzel! Addig horkol, amíg ki nem alszik a tűz! Engem illet a jutalom, nem pedig a Pókot!" - gondolta magában.
Azzal felkapta a parazsat és elrepült vele. Vitte a király elé az izzó hasábot, letette elébe.
- Elhoztam a tüzet, hatalmas királyom! Életem kockáztatásával szereztem meg, hoztam fel a pokol legmélyebb mélyéből. Kérem a kitűzött jutalmat!
Örült a király nagyon. Fényes lakomát csapott a Légy tiszteletére, és pecsétes írást adott neki: a Légy örök időkig ingyen ebédelhet a világ valamennyi asztalánál.
A Pók csak alkonyattájt ébredt fel. Kereste a parazsat: sehol! Megijedt a Pók, eliramodott. Útjában mindenkit kifaggatott: nem látta-e a tolvajt. De csak nevetett rajta mindenki: talán megháborodott? Hiszen már rég híre futott, hogy a Légy hozta fel a tüzet a pokolból, kockára téve a bőrét.
A Pók, ezt hallva, csakugyan majdnem megháborodott mérgében. Kiabálni kezdett, ahogy csak a torkán kifért:
- Tolvaj a Légy! Tolvaj a Légy! Meglopott! Én hoztam fel a tüzet a pokolból, nekem jár a kitűzött jutalom!
Sokan hittek a Póknak, de ezek is csak a fejüket csóválták: elkésett, hiszen a Légy már megkapta a király pecsétes írását!
Ez a hír még jobban bántotta a Pókot. Botladozva-rogyadozva, fújtatva-lihegve vonszolta magát a király elé, hogy elpanaszolja neki a Légy tolvajságát.
A Légy ott ült a díszhelyen, a király jobbján. A Pók elkezdte, hogy s mint történt a dolog.
- Hazudik a Pók - mondta a Légy. - Akad-e csak egyvalaki is, aki látta nála a tüzet? Senki!
A király igazságot akart tenni, és bizonyítékot kért a Póktól. Ha nem tudja igazát bizonyítani, többé a szeme elé ne kerüljön. A Póknak akkor eszébe jutott, hogy a fonala, amelyen a mélységbe leereszkedett, bizonyára még mindig ott függ a pokol szélén.
Odasiettek a király futárai, de a fonalat nem találták meg. Biztosan tüzet fogott az izzó hasábtól, melyet a Pók felcipelt, és elégett.
Odalett az egyetlen bizonyíték.
Kárvallottan távozott a Pók, szidta, átkozta a Legyet, és örök bosszút esküdött ellene.
Azóta szőnek hálót a pókok, és fogják a legyeket. A legyek pedig azóta is vendégei a világ valamennyi asztalának.
/Ford.: Rab Zsuzsa/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése