Ruben Darío: Szonatina

Oly bús a kis királylány: ugyan, ugyan mi bántja?
Sok-sok sóhajt lebegtet szagos szamóca szája,
mely lassan megfakult és nincs rajta már mosoly.
Arany a trónja s mégis sápadt a kis királylány -
a billentyű is néma zenélő zongoráján,
s egy régi váza mélyén a jázmin haldokol.

Rikoltva zeng a kertben hetven királyi páva,
fecseg-locsog csak egyre dajkája bamba szája
s pörög piros köpenyben az udvari bolond.
A kis királylány néma és élet nincs szemében,
bár olykor elkalandoz Kelet felé az égen:
homályos álmok rabja, nyomukba elbolyong.

Golkonda, Jáva, Kína szép hercegére gondol?
Vagy arra tán, ki egyszer ezüstös nyárfa-lombból
bukkant kék-lángú szemmel eléje hangtalan?
A hó-királyra gondol, a rózsa-illatúra?
A kincsek hercegére, kié az ég azúrja?
Vagy arra tán, kinél most Ormuz száz gyöngye van?

Szegény kicsiny királylány! Olyan fehér a színe!
Szeretne fecske lenni, csapongó lenge pille,
szeretne könnyű szárnyat, suhanni nesztelen -
a napba fellebegne villó sugár-kötélen:
úgy szállna, mint a rím egy szeszélyes költeményben
vagy szél-örvénybe hullna a dörgő tengeren…

Ó, nem kell már a vára, sem bűvös-barna sólyma:
selymét-bolondját mind-mind ezek közé sorolja -
azúr tavát se nézi megúnt hattyúival.
Szegény virág! be szánja sok-sok kedvenc virága,
a lótusz és a pálma, a jázmin és a mályva,
a nyárfa száz ezüstje, s a hulló lomb-avar.

Milyen, milyen szegény a kis kékszemű királylány!
Aranybilincs a kincse, előtte ül csak árván:
márványkalitka vára – s ő benne rabmadár.
Az ősi várat őrzik, se napja nincs, se éje,
száz holló-bőrű néger vigyáz az életére
s egy óriási sárkány, meg egy fehér agár.

Ó, mennyit gondol arra – ne lárva lenne – pille!
( Oly bús a kis királylány! Olyan fehér a színe!)
Arany-ezüst előtte hiába tündököl.
Ha tudna – hercegéhez csapongna pille-szárnyán,
( Oly fehér a színe! Oly bús a kis királylány!)
hozzá – ki szebb a napnál, szebb, mint az ég-tükör!

-      Nem vársz, nem vársz hiába tündéri szép királylány!
A herceg már elindult a szárnyas szélre szállván:
alatta most ég van, körötte fény-azúr.
Száguldva száll elébed, minden halált legyőzve,
és elkísér szerelme a foszló-szirmú őszbe
és ajkad ajka lángján örök tüzekre gyúl…

/Ford.: Végh György/