Sükei Károly: Fehér csillag...

Fehér csillag, fehér csillag!
Ott az égen, messzeségen,
Hova hullasz, merre szállasz
Oly ragyogva, oly fehéren?
Azt gondolom, hozzám hullasz,
Hogy kezemmel megfoghatlak:
De elvillansz messze tőlem,
Hogy szememmel sem láthatlak.

Fehér csillag, fehér csillag!
Olyan csalfán játszik velem
Mint ragyogó lehullásod:
A szerelem, a szerelem.
Azt gondolom, nekem fénylik:
És oly gyors elvillanása,
S lelkemen marad a bánat
Fájva fájó borongása.

Fehér ákác, fehér ákác!
Fehér ákác lelkek fája:
Ott a villik táncra kelnek
Midőn a hold fényt vet rája.
Meg-meging a zugó szélben,
Virágai le-lehullnak,
Illatuk elszáll a légben,
S elenyésznek, elhervadnak.

Fehér ákác, fehér ákác!...
Az ábránd, mint a holdsugár,
S a szerelem, mint zugó szél
Életem fájához eljár.
És lehull minden virága
A boldogságnak, reménynek,
S nyughatatlan villitánca
Zúg a kinos szenvedélynek.

Fehér villik, fehér villik!
Dalotok oly titkos-édes,
S mint zenének szótlan hangja,
Lelkemnek oly lágybeszédes.
Miért, hogy eszmét tud adni
Dalotoknak szüm sejtése?
S hogy köröttem lebeg mindig
Táncotoknak szárnyütése?

Fehér villik, fehér villik!
Sugarán a holdas éjnek
Tán bolygó lelkei vagytok
Ti a kétségbeesésnek?
S mit oly édes fájva hallok,
Hangotok egy hattyudal tán,
Mely fölzokog utoljára
A meggyilkolt remény ajkán?