Svájci népmese: Fehérrózsa és Pirosrózsa

Az erdő közepén egy kis házban élt egy szegény özvegyasszony két kislányával: Fehérrózsával és Pirosrózsával. Szegényen, de becsületesen éltek. Fehérrózsa segített anyjának a főzésben, Pirosrózsa etette a kiskecskét meg a báránykát, és játszott a kemence mögött a farúdon ülő galambbal.

A testvérek nagyon szerették egymást. Mindig mindenhová kézenfogva mentek. Fehérrózsa így szólt testvéréhez:

- El nem válunk egymástól sohasem.

Pirosrózsa erre azt felelte:

- Bizony, nem válunk mi el soha egymástól!

Anyjuk pedig rámondta:

- Úgy legyen!

De el kell még mondanom azt, hogy mikor mindezek történtek, akkor még voltak boszorkányok és varázslók.

Karácsonytájt, egy téli esten, kopogtattak. Az anya ment ajtót nyitni. Odakünn egy szép őz állt, de nem őzagancsa volt, de gyönyörű szarvasagancs díszlett a homlokán. A testvérek reszkettek a félelemtől, de az anyjuk vigasztalta őket, hogy semmi okuk sincs félni. Eközben szárazra törölte a szép állatot, mert annak a háta csupa-csupa hó volt, felélesztette a tüzet, és fekhelyet készített neki a vidáman lobogó lángok mellett. Reggel korán kinyitotta előtte az ajtót, és az őz egyetlen ugrással eltűnt az erdőben. Egész télen át el-eljött melegedni, mikor nagyon hideg volt odakünn.

Egy napon a két testvér rőzsét gyűjtött az erdőn. Egy nagy gyökércsonk mögül valami zajt hallottak, és megláttak egy apró emberkét, aki beleakadt a szederindákba. Egy drágakövekkel teli zsák volt nála. A kövek szikráztak a napsugárban. A kisöreg így szólt Fehérrózsához:

- Gyere ide hozzám, és én ezt az egész kincset neked adom.

De Pirosrózsa visszahúzta testvérét, mondván:

- Nem válunk el soha egymástól.

- Nem válunk el soha egymástól - mondta erre Fehérrózsa is.

Azzal a két testvér hazaszaladt.

Egy másik napon a kislányok az erdei patakhoz mentek halászni. Akkor újra látták az emberkét, amint éppen nagy átkozódva akart kicibálni egy zsákot a rekettyebokorból.

- Fehérrózsa, segíts nekem! - kiabálta.

A zsákja most meg a napfényben csillogó igazgyöngyökkel volt tele.

- Nem válunk el soha egymástól - kiáltotta feléje Pirosrózsa, és azzal hazaszaladtak.

Egyszer megint elment a két kislány a patak mellé szamócát szedni, és akkor újra látták az emberkét. Most meg egy nagy zsák aranytallér volt nála, azokat számolgatta a napon.

- Fehérrózsa, gyere ide hozzám, akkor tiéd lesz az egész vagyonom - mondta a lánynak.

De abban a pillanatban kitört az erdőből az őz, és agancsával letaszította az emberkét a szikláról úgy, hogy az nyomban szörnyethalt.

Aztán az őz egy szempillantás alatt szép ifjú herceggé változott, csak úgy csillogott-villogott ruháján a napsugár. Belefújt egy aranykürtbe. Erre az erdő megtelt vadászokkal, szolgákkal, szolgálókkal, meg egy sereg mindenféle más emberrel. Aztán előállt egy pompás hintó, négy fehér ló volt elébe befogva. A herceg felszólította Fehérrózsát és Pirosrózsát, hogy szálljanak föl a hintóba, és aztán a lányok anyjához hajtattak. A herceg megkérte Fehérrózsa kezét. De Pirosrózsa így szólt hozzá:

- Mi nem válunk el egymástól sohasem.

Erre a herceg nevetve azt felelte:

- Persze hogy nem válunk el soha egymástól, mert te meg a fivérem felesége leszel.

Aztán elmondta, hogy a kis emberke varázsló volt, aki őt egy napon, miközben az erdőben vadászott, őzzé változtatta, hogy elvehesse tőle a vagyonát és elrabolhassa kincseit.

A lakodalom két álló hétig tartott. Az egész országban olyan nagy volt az öröm, hogy még ma is mindenki arról beszél.

/Ford.: Üveges Ferenc/

/Forrás: Az óriás lelke, svájci népmesék/