Tamási Áron: Szótartó Fütyögi

 

Csontos, magas öreg volt Fütyögi Fülöp. A haja, mely a szürkéből éppen akkor hajlott a fehérbe, egy kicsit meg volt eresztve. Szárnyat a bajusza adott a szikár arcnak, s pajkos derűt a barna szeme, mely kicsi volt és a fényében oly ugribugri.

Szerették a faluban.

Hogyne szerették volna! Hiszen a gyerekek nevettükben néha szökdöstek a mondásain: a felnőttek sohasem tudták kitalálni, hogy mire mit fog mondani: s a lányokkal pedig olyan pillangósan tudott ingerkedni, hogy valósággal kifente bennük a borotvát, amivel aztán este a legények borotválkoztak.

De aztán egyszer, egy hétfői napon, megbillent az öregben az egészség s vele a kedv. Kornyadozott bizony, s borzongott is. Nem tetszett magának.

Ha nem egyéb, megártott neki a kövér hús, amit vasárnap délben evett. Bőségesen evett belőle, s füstölt is volt a hús.

- Dörgölj meg egy kicsit - mondta feleségének.

Gyenge ecettel kell az ilyent csinálni.

- Ott,ott! - mondta Fütyögi.

Az oldala fájt, jobbról lent, a dereka körül.

- Baj van - mondta az asszony.

- Nocsak.

- Orvos kell ennek, hallja?

El is ment Fütyögi az orvoshoz, aki megvizsgálta s így szólt:

- A máj, Fütyi bácsi.

- Eddig nem is volt.

- Mi nem volt?

- Hát májam.

- No, most van.

Hümmögött az öreg, hogy milyen világot ért: ingatta a fejét, mintha önmagát leckéztetné szelíden, mondván: "Ejnye, te Fütyögi mája, hát te ilyen dísztelenül viselkedel?!" S közben el is révedezett, úgyannyira, hogy az orvos szava rezzentette magához, mondván az orvos:

- Szenet kell venni, szenet.

- Veszünk egy zsákkal, van itt szénégető!

- Nem úgy, nem!

- Hát? - kérdezte az öreg.

- Bevenni, mint gyógyszert, orvosi szenet.

- Azt is lehet - mondta Fütyögi.

S megindult kifelé. Hanem az orvos megállította, hogy a szén még semmi: ellenben a zsíros és fűszeres ételektől szigorúan tartózkodni kell.

- Úgy is van - bólogatott az öreg. - Ami olyan lesz, mind a kutyának vetjük.

S ismét megindult kifelé. De hát az orvos ismét megállította, felemelvén az ujját is, mint a tilalom jelképét, s mondván:

- Bort, sört, pálinkát nem iszunk!

- Mi ketten?

- Maga egyedül.

- Az már baj - mondta Fütyögi.

Ejha, gondolta az orvos, ebben az ital dologban, úgy látszik, igen esendő az öreg. Jó lesz hát szorosabbra húzni a szót, s már nyújtotta is Fütyögi felé a kezét.

- Csapjon bele! - szólt az orvos.

Fütyögiben rezegtek az őszi levelek, az orvos pedig nagy nyomatékkal mondta, emígy:

- Fogadom, hogy semmiféle szeszes italt nem iszom.

Az öregnek lehajlott a feje, mint nagy száraz ágon a fagyöngy: de aztán ránézett az orvosra, s nehezen kimondta: -Fogadom.

Aztán elment haza, szedegette a szenet, kerülte a zsíros és fűszeres ételeket: s igen vigyázott, nehogy szembetalálkozzék valamiféle szeszes itallal. Ámbár lelkibül kívánta.

S egyszer, Isten tudja, miképpen történhetett, álmában-e vagy csak úgy képzett előtte, hát egyszer megjelent neki egy angyal. A kezében aranykancsót tartott az angyal, s az aranykancsóból bort töltött neki egy aranypohárba. De mikor el akarta venni azt a poharat, hogy igyék is belőle, hát akkor az angyal továbbhúzódott.

Valósággal csalogatta.

S az öreg megindult az angyal után: s egyszer csak azt vette észre, hogy ott ül a kocsmában, egyedül egy asztal mellett. Ahogy észrevette, hogy ott ül, hát megrázta a fejét, s egészen magához tért.

- Hát, ha már itt vagyok, valamit csinálok - mondta magában.

S kért egy fél liter bort. De a fogadalom rácsapott, mint az öreg kakasra a sas.

- Hozzon egy levesnek való tányért s kanalat is - mondta.

A boltos elhozta a tányért és a kanalat: Fütyögi pedig kitöltötte a tányérba a fél liter bort, és enni kezdte kanállal.

- Maga mit csinál, Fütyi bácsi?! - kérdezte a kocsmáros.

- Fogadalmat tettem, hogy nem iszom bort - mondta az öreg.

S megette mind a bort.

Hanem, mire elfogyott az ital, Fütyögi előtt a levegő megpárásodott, s lipinkázott is az a pára. Ami nem is csoda, mert hiszen régen nem evett már efféle levest. Jókedve lett az öregnek.

- No, kedves eszem, megegyünk-e még egy felet?

- Én nem bánom - szólt az esze -, de akkor én elmegyek.

Mégis megkérte a Fütyögi a másik felet is, s majd kanalazni kezdte. Hanem a levegő már kezdett nemcsak lipinkázni, hanem dülöngélni az öreg előtt: s hát egyszer látja, hogy az esze csakugyan feláll az asztal mellől, s elindul hazafelé.

Istenem, mit tegyen?

Bizonytalankodott egy cseppet, de aztán, becsületére legyen mondva, mag is felállt, s elindult az esze után. Künn az utcán, a friss levegőn, utol is érte: s abban a percben, ahogy utolérte, összeölelkeztek ketten, s úgy mentek, énekelve, hazafelé.

S a mája még zümmögött is az ének mellé.