Tóth Endre: Előfélelem

 

Még reggeli szellőn inganak az ágok,
Üde, harmatos lég reszket a derűben:
Szinte megszólalnak a nyiló virágok
S mosolyogva intenek reánk mindenünnen.

Még egy hívó hangom, még egy pillantásom
Keblemre hoz, és boldog vagyok, boldog,
Mint a felkelő nap a virágnyiláson,
Mint a csendességgel sugdosódó lombok.

Még a tündér jelen üdvössége szólit -
S míg ajkamon ajkad piros habban ég el:
Rámküldi a jövő setét pillangóit
S elboritják lelkem epesztő kétséggel...

Kietlen világba ragad képzeletem,
Hol elvesztve téged, nálad nélkül járok:
Száraz ág rezdül meg a hűvös szelleten
S zörgő haraszt fedi a kihalt virágot.

Oh jaj! hogy a bú már képzelve is nagyobb
Mint az öröm, mely most lelkeinket tölti:
S nem birja levetni, amit szárnyán hagyott
A szenvedély, minek eredete földi...

Oh jaj! hogy reggel van s már az esttől félek,
Még keblemen vagy s már elvesztve látlak!
Oh hogy a teremtő nem változtat véled
Szálló tündérévé ez árnyékvilágnak!!