Vajda János: Tavasz felé II.

Én már kijártam, elvégeztem
Az egész életiskolát.
Komédia csak már előttem
Maga a zord valódiság.

A nagy természet csak diszitmény,
És zenekar - az elemek:
Az élők benne szerepelvén,
Ahogy szerzék az istenek.

Nem ismert más világ lakói -
Ezek a tisztelt publikum.
Egy-egy halál a bemenetdij -
Örökre - nem sok: - bum bum bum!

Itt egy vigjáték, ott egy bohózat,
Választja, aki mit szeret.
Abban csak illőn mosolyognak,
Ebben röhögni is lehet.

Majd vadregényes rémtörténet,
Hajmeresztő szörnydarab.
A főzsivány bitóra sorra köttet
Kontár, szegény tolvajhadat.

Van opera és látványosság.
Villám megüt egy gyereket.
Hol benne a felsőbb igazság?
Koholj ki rá - vagy ne keresd.

Ha vége van a fölvonásnak,
Az éji kárpit leesik.
A nézők bölcsen kritizálnak.
Oszt' az egészet feledik.

Másnap megint csak az a játék.
Hirdetnek uj komédiát,
Pedig csak névben a különbség:
S ez igy halad tovább, tovább.

Boldog, ki mindig ujnak látja,
S nem lát a szárnyfalon belül.
Kit csalogat a színi álca,
Ki a játszókkal sír, örül.

De engem már többé nem ámít
Rémes homály, csalóka fény.
A titkos, örök lény sugásit
Jól hallom a szín fenekén.

Örömnek, fájdalomnak könnye,
Vér, mely ártatlan omlik el -
Ki van csinálva mind előre:
Mert ennek mind igy lenni kell!

Sejtem, hogy eszközök vagyunk csak,
S e gyarló élet nem a cél.
De átka van csak e tudatnak:
Tovább, jobb hitre nem segél.

Mert semmi sem tökélyes itt lenn,
És igy lemondásom sem az.
Érzés, tudás bevégezetlen:
Amit beszéltem, sem igaz...

Hiába mondom: semmik vagytok
Hirfény, dicsőség, hatalom:
Hogy már szivem csak gazdag sirbolt,
S e féreglétet - rég unom...

Hiú szenvelgés, balgatagság,
Hogy már szivemre mi se hat:
Hogy ami volna benne hivság,
Kiűzi gúnyos gondolat...

- Ah, mert ha járok a tavaszban,
És látom, hegy, völgy mint virul:
Szűz rózsabimbó szép hajnalban
Hogyan nyílik ki, hogy pirul:

Eltörpül szégyenkezve minden
Hiábavaló bölcselet:
Mint eolhárfa, emlékemben
Zendül bűbájos éneked -

Tündérvilág, bezárult éden:
Gyermekkor, első szerelem!
S egyszerre csak fáj, fáj a szivem,
És könybe lábad a szemem...