Páskulyné Kovács Erzsébet: Itt állok árván

 

A temetőben most őszi lomb takar,
a fejfádra egy rózsaág hajlik.
Valahonnan egy kicsi fészekből
felzokogó madár dala hallik.

A szívem is így zokog fel érted,
a lelkemben őszi szél sodor.
Itt állok árván, elhagyottan, s tudom,
szeretni már sohasem fogol.

Óh, Anyám! Hányszor sírtál értem
mikor bántottak, mikor kinevettek:
Te már nem tudod, hogy hiányzol nekem,
- én sem tudtam, míg el nem temettek.

Rossz a világ. Te mondtad ezt nekem.
De míg itt voltál, az engem ért bánat
felét mindig a szíved hordozta:
s fele-része nem ugyanúgy fájhat.

Megcsal a világ színes délibábja,
csak ígér, de nem ád: azt mondtad nekem.
Megcsalt Anyám. Százszor is megcsalt már.
- Te akkor könnyeztél, én most könnyezem.

Ha még egyszer kérnél, ha még egyszer óvnál,
ha még egyszer vigyáznál reám,
ha még egyszer átfognál karoddal,
mint fejfádat ez a rózsaszál,

egy percre még megszépülne minden,
elfelednék mindent ami fáj,
- de tudom, hogy nem jössz vissza többé,
s amíg voltál, köszönöm Anyám!