Zaharia Stancu: Elégia

Jártam utcaszerte éjjel egymagamban,
reszkető szavakkal tompán hívtalak.
Az örökké pajzán, szárnyas gondolat
mintegy dárda-verten vonaglott agyamban.

Éreztem, hogy titkon nedves lesz szemem.
Vártam, hogy az árnyból előlép fehér
lényed, s szelíd kézzel engem is elér.

Tompán hívtalak, és nedves lett szemem...

Tártam összekulcsolt kezem az ég felé,
s a magányosságot karomba öleltem.
Mint a köd, fehéren fonta át a lelkem...

Kezemet hiába tártam ég felé...

/Ford.: Szemlér Ferenc/