Zaharia Stancu: Pásztori május

 

Akár először: félek hívni téged.
Az égbolton hegedűhúrok égnek.
A szemhatárt ha megérinteném,
pókhálóformán tépném szerte én.
Rézrozsdás erdők alól csillogó sík
tágul tova a tájban, s szertefoszlik.
Buzog a talaj, az út füst-pamat,
ezüst napban galambok rajzanak.
Felhőként ringat csúcsokat a távol.
Darvakat bont ki az ég magából.
S a táj köré guggol a dombperem.

Mint szíjas fa, állok a vad
májusi zsibongás alatt,
s mint sólyom ülnék meg a bérceken.
Nyílni szeretnék, mint virág a napban,
szökellenék, mint patakvíz ha csobban.
Borzonganék,
mint rög, melyet felvetnek az ekék.
S lennék újból új tavaszi határ
visszhangja már.

/Ford.: Szemlér Ferenc/