Zaharia Stancu: Tavasz

Az első fecske száll karcsún, sötéten.
Tavasz röpít föl, s a napot elérem.
Kesernyés fű nyers tűhegye fakad.
Itt vagy, tudom. S várom, hogy halljalak.

Fényes felhő a ragyogás s az illat
korsóiból özönt a kertre hullat.

Új s egyenes vonal most minden ösvény.
Száraz a szem. A szemhatáron friss fény.
Bárányos réten dobog ma a szív.

Galambot villant föl egy röpke ív?

Nem! Ez már a szárnyak összefont sora...
Tudom, emléked nem tér meg soha.

Puha zöld rügy feslik az ágakon.
Rügyeidet fakaszd ki , bánatom,
s míg lombos ággal testem fonod át,
borítson el növekvő koronád.

Megérez minden porcikám szívem
ritkán megpendülő perceiben.
S az alkonyban, mely nemsokára támad,
már fürdőzik egy lilaszín vadállat.

/Ford.: Szemlér Ferenc/