A kapu fölött félkör ív.
halmok, zabtáblák, rét meg erdő.
Bekerített park hűse hív
s egy édes ház, egy szívmegejtő.
Hársfák, vastagderekúak,
nyúlnak a sötétlő magosba,
kétszázesztendős korukat
jubilálják felsorakozva.
Fönt összezárul boltívük,
oldalt pázsit, ápolt, virágos;
kerti-út azon, mindenütt
kimérten egyenes, szabályos.
A fasorban barlang-ború,
földjén foltja sincs napvilágnak.
Nagy-messze alagút-kapu
gyanánt világlik a kijárat.
De jő a virágzás-idény,
s a kerítés körül a hársak
árnyékuk lóbálva tömény
illatfelhőt bódítva ráznak.
Sétáló, ki arra megy,
beszívja valahánya mélyen
e titkos illatot, melyet
senki nem ért, hacsak a méh nem.
E percekben, amikor így
eláll tőle a szív ütése,
akár egy szép könyv, andalít,
könyv, melynek a kert a kötése.
A vén fán a virágtömeg
- függönyként borulva a házra -
úgy ég, hogy viaszmód csepeg;
az eső lobbantotta lángra.
/Ford.: Illyés Gyula/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése