D. H. Lawrence: Újszülött teknősbéka

Te aztán tudod: mily rossz magányosnak születni,

kis teknősbéka-gyerkőc!

Ahogy az első reggelen kidugod picinyke lábaid a teknő alól,

e világra még fel sem ocsúdva,

ahogy a föld, a föld tapaszt magához, -

ó, még alig van benned élet.

Törékeny, félig-élő, parányi babszemecske.

Ahogy kinyitod parányi szádat, mely mintha sosem pat-

tanna fel,

mint némely vaskapuk –

ahogy ajkad felső, sasíve az alsóról magasba lendül,

ahogy kis bőrráncos nyakad kinyújtod,

ahogy belékóstolsz egy kis zsenge fű hegyébe,

magányos, parányi féreg,

az életed olyan nehézkes.

Ahogy magányosan a fű hegyébe kóstolsz, -

ahogy elindulsz lassan, magányosan vadászatodra.

Csillogó sötét kis szemed –

mely, mint viharos éj, olyan sötét,

kis teknőcbéka-gyerkőc, rettenthetetlen,

lomha szemhéjaid alatt.

Soha senki sem hallotta még panaszos jajszavad.

Lassan előrenyújtod kicsi védőráncaid alól a fejed,

s lassan, totyogva mész előre, négy-ízű ujjaidon,

lassan evezve.

Hová, merre mész, kicsiny lény?

Olyan vagy, mint egy kapálódzó kisbaba,

csak te, ha lassan is, ha időtlenül is, mindig előbbre jutsz,

míg a kis baba nem hagyja el a helyét.

A cirógató nap felvillanyoz,

a nem-múló idő, a hosszú-hosszú fagy

lelassít, ásítás fog el:

érzéketlen szájadat kitátod,

mely hirtelen tátogó csőrré változik, olyan lesz, mint

valami hirtelen szétnyíló csipesz,

puha piros nyelvbe, vékony, kemény ínybe

torkollik dombos homlokod, kicsúcsosodva,

lám, ilyen az arcod, kis teknősbéka-gyerkőc.

Vajjon a világ dolgain csodálkozol, ahogy lassan mozgatod

ide-oda fejedet,

azokon időzik szigorú fekete szemed?

Vagy álmosság hálóz be megint?

a nem-élet?

Oly lassan ébredsz, oly lassan éledsz.

Vajjon tudsz-e csodálkozni?

Vagy csupán az induló élet rettenhetetlen akarata,

büszkesége unszol, hogy körülnézz,

hogy az iszonyú tehetetlenség ellen felvértezd magad –

mely úgy látszott: legyőzhetetlen?

Pici szemed tündöklő ragyogása

s benne a roppant élettelenség

oly kihívó.

Mondd, kis teknős-madár,

micsoda roppant élettelenség ellen kell küzdened,

milyen kiszámíthatatlan tehetetlenség áll szembe veled?

Kihívó

kis Ulysses, önmagad őse-utódja,

te, hüvelykujjam körménél nem nagyobb:

Buon viaggio.

Az élő teremtett világ a válladon,

így mész, parányi Titán, védő pajzsod alatt.

A nehéz, a hatalmas

a léleknélküli Mindenség a válladon

s te lassan mész előre, te élet Úttörője, magányosan.

A kínzó napsütésben most míly gyors az utad,

nyugodt, parányi Ulysses-atom,

egyszerre gyors és vakmerő, erősödő lábaidon.

Néma kis madár,

félig kinyújtod fejed védőráncaidból,

örök nyugalmaddal, lassan, méltóságteljesen.

Egyedül vagy, de magányodat nem érzed,

és ezentúl még ezerszer magányosabb leszel,

mert megmozdult benned valami lassú szenvedély,

hogy időtlen korokon keresztül vándorolj,

kis kerek házaddal hátadon a zűrzavarban, mely körülvesz.

Át a kert földjein,

kis madár,

át a mindenség peremén.

Te parányi utazó,

kissé félrecsapott farkincáddal,

akár egy frakkszárnyas úr.

Az egész életet vállaidon viszed,

te legyőzhetetlen: önmagad őse-utódja.

/Ford.: Végh György/