Csengei Gusztáv: Forgács Balázs

I.

Nyiladozik rózsabimbó levele,

Kiviritja, kipiritja kikeletnek melege.

Szép királylány rózsa mellé települ,

Gyöngyharmattal, könnyeivel öntözgeti egyedül.

Könnyeivel öntözgeti a rózsát,

Megsiratja édes anyja rettenetes parancsát:

„ Ha megölel, azt mondjam én Mária:

Szerelmemért Kis-Károlynak még ma meg kell halnia.

Édes anyám! nem tehetem – nem lehet:

Forgács Bálint tiszta lelke meggyűlölne engemet.”

Palotakert ölében sir Mária,

Kedvesére, jó Balázsra be soká kell várnia!...

…Palotába Forgács Balázs belépett:

„Mért hivattál? Gyanakodva mért vizsgálgatsz,

Erzsébet?”

„ Azért nézek gyanakodva orczádra:

Kettő közül ki legyen hát Magyarország királya?”

„ Te rajtad áll és a király Mária:

Durazzói Kis-Károlynak még ma meg kell halnia!!”

Palotakert ölében sir Mária –

Kedvesére, jó Balázsra, be soká kell várnia!

Palotakert rácsajtaján ki lép be?

Forgács Balázs Magyarország legdélczegebb vitéze:

„Nedves arczod, harmatos a virágod?

Kit sirattál? engemet-e? vagy a vesztett országot?”

„ Hogy siratna kivüled mást virágod?

Szerelmedért elfelejtem egész Magyarországot.”

Gyönge leány, ingatag lány – mi haszna?

Királyasszony nagy parancsát szerelmes szív halasztja.

Harangoznak. Forgács Balázs elmegyen –

Feltekint a királyasszony ablakára hidegen:

„Nem kell az én Máriámnak korona:

Nem leszek én királygyilkos Erzsébetért – nem soha!”

II.

Vigan, vigan szerelmes pár!

Királyasszony vendéget vár.

Reszket a lány, keble piheg,

A levente nyugodt, hideg.

Im’ a vendég megérkezik –

Szép nyájasan körülveszik,

Dolgot adnak bölcs fejének,

Édes szókat jó szivének:

„ Országos ügy, jó királyunk!

Válaszodra hárman várunk.”

Nagy sora van a levélnek,

Magyar király belemélyed.

Int Erzsébet, suttog ajka:

„Hű vitézem rajta, rajta!”

Hallja a szót Balázs vitéz,

Meg se’ mozdul, oda se’ néz.

„Vágd csak fiam, vágd csak Forgács!

Tied lesz Gimes és Gács.”

„Se’ Gimesért, se’ nem Gácsért,

Nem a kerek nagy világért.”

„Mit fogadtál szép leányom?!...

Még nem késő…Tedd!...Kivánom!”…

Szeme villám, átok ajkán –

Megriad az ingatag lány:

„Forgács Balázs, csak egy szóra:

Szerelmemért…Itt az óra.”

Arcza bűvös, hangja mézes,

Soha-sem volt ilyen édes…

Egy pillanat…kard kiillan…

Egyet csillan…egyet villan…

Sápad, reszket a dalia…

Tied a trón, szép Mária!”

III.

Rég lefeküdt a nap, s Budán nem fekünnek,

Vagyon Budavárban nagy királyos ünnep.

Pördül a piros lány deli vitéz karján,

Körül a teremben tova-tovatünnek.

Hát a szép Mária hova lett a körbül?

Délczeg magyar tánczban ő mért nem pördül?

Ifju lánykirály az erkélyre kiáll,

Bánatos arczára keserű könny gördül.

„Mit bujkálsz? Mi bajod? koronás lányom!

Benn látni kivánnak, én is ugy kivánom.

Jer, mondok valamit: elküldtem Garayt –

Valaki még nincs itt, pedig be sajnálom.”

„Jaj ne lássam őt meg, jaj anyám nem lehet!

Rettentő szorongás fogja el lelkemet:

Gyilkos tőr nézése, megöl érintése –

Ne gyötörd halálra hervatag éltemet.”…

Jó Forgács Balázshoz Garay beköszön:

„Mit csinálsz levente?” – „Kardom köszörülöm:

Jót csaptam fejére – kicsorbult az éle,

Sehogy1 se jön helyre ezen a rossz kövön.”

„ Tedd le azt a kardot, semmi baja annak,

Nagyobb baj az ott fönn, hogy nélküled vannak:

Haragszik Mária, hogy rád kell várnia,

Te nélküled ottan csak félig mulatnak.”

„Haragszik? kábaság…harag…öröm: álom…

Hej akkor ugy örült piros vérsugáron! –

Mosolyogva intett…oh az a tekintet!...

Menj!...Borzadok tőle. Nem megyek. Utálom!”

Ugy reszket az ajka, oly sápadt orczája!

Megborzad Garay, szomorun néz rája.

Busan hazalépked – várhatja Erzsébet!

Nem megyen ő vissza fényes lakomába…

…Elmult a lakoma, napok, hetek mulnak,

Elhervasztó őszben a levelek hullnak,

Köny’i hulldogálnak szegény lánykirálynak,

Szép ifju napjai bánatra fordulnak.

Szép ifju Máriát hervasztja bánatja,

Királyasszony hiven ápolja…siratja…

Forgács egy magában éldegél lakában,

Fásult egykedvűség véniti, lankasztja.

De ha összejönnek véletlen’ a várban,

Borzadva rezzennek össze mind a hárman.

Fölsikolt Mária…Fut…fut a dalia…

Lihegve rogy össze rideg szobájában. - -

Azt mondta énnekem a mesélő dajka:

Ha vét a szerelem, Isten átka rajta.

Szerelem vétségét, Isten büntetését

Zengi késő korban dalos ifju ajka.