Sír a hegedűnek szomoru nótája,
Mintha csak a bánat szállt volna reája:
Öt, avvagy hat czigány ollyan búsan húzza,
Csaknem megreped a hegedűnek húrja.
Tán meg is repedne, de itt jő a frisse,
Hogy a húrt s a szivet örömre deritse:
Mert hiába’ illyen már a magyar nóta,
Ríkat és lelkesit több évszázad óta.
Falu ifjusága fürge tánczba lebben,
Az öröm sugára ég minden szemekben:
Repül a rokolya, dobog a gyepes föld…
Alkotnak a nézők eleven széles kört. –
E vigalmas korcsma átellenében
Áll egy kicsi ház kimeszelve szépen,
Vasárnap van, a lak apraja és nagyja
Kiült enyelegve a tapasztott padra.
Mint egy élő emlék rég letünt időkből,
Min a kor hatalma napról napra őröl,
S tarka szép virágok gyülöngnek köréje –
Igy ül unokái közt a falu véne.
Ősz hajával játszik futtában a szellő,
Melly a vadgesztenye lombjai közül jő:
Együtt növekedtek az öreg s a vadfa,
Születése napján ültetét ezt apja.
S lassan mindaketten hogy megvénülének!
Egyik terebély fa, a másik meg vén lett:
Mindakettő ősz már, az a sok virágtól,
Ez meg az öreg kor ezüst-szin havától…
Szól a hegedűnek zengzetes nótája,
Falu ifjusága lelkesülve járja.
Elmélázva nézi a falunak véne,
Régi álmak tünnek vissza emlékébe.
Nézi, nézi mélyen…tündér képzelete
Aranyos virágu rétekre vezette:
A fiatal évek boldog korszakára,
Mikoron a csárdást ő is tűzzel járta.
Pedig régen volt az! mert hisz már azóta
Fiának is szólott ez a fürge nóta,
Most meg unokája aprózgatja épen,
Az a barna kis lány, kendővel kezében. –
Az öreg Sebestyén el-elmondogatja:
„Csak még rám virradna Örzsi lakodalma!”
Betelik a vágya nem olly sok időre:
Új borra lesz Örzse boldog esküvője. - -
Megérkezik fia a látogatóból,
Fut a kicsi hozzá az utczaajtóból,
Ő is üdvözölve nejét, édes apját:
Mindenik gyereknek nyújt egy piros almát.
Felesége fölkel, helyet enged néki,
S a konyhába fordul étel után nézni:
A nagyobb fiu már apja térdén nyargal,
Mondja, hogy huszár lesz, ha tud bánni a karddal.
Vége lesz eközben a táncznak, zenének,
Lányok és legények immár hazatérnek,
Örzse is jön sugár jegyesével együtt:
Jaj de gyönyörű pár ez a kettő együtt!
„Üljetek le mellém aranyos cselédim,
Lelkem hadd viduljon ajkitok beszédin:
Milly boldogok vagytok…volt nekem is párom,
Az Isten nyugossza meg a másvilágon!”
Igy szól a családfő: ezek szót fogadnak,
Leülvén hátára az alacsony padnak:
És az öreg őket kedvteléssel nézi…
Köztük ifjuságát visszatérni érzi. –
Este lesz azonban. A nap végsugára
Bucsucsókot ejt a kerek láthatárra:
Esti imádságra szól a torony nyelve,
A család szivében mély visszhangra lelve.
Fölkel a sápadt hold ezüstös ladikja,
Az ég tengerére barázdát hasitva,
Ezer apró csillag fénye támad ebből,
Mind olly szépen néz le a magas mennyekből…
A legény bucsut vesz, hazafelé mégyen,
Telve boldogsággal lángoló keblében:
Pirul a lány arcza…ugy tekint utána…
Jó, hogy pirulásit egy ember se látja.
Kiüzen az asszony, hogy kész a vacsora,
Siet az apróság nyakrafőre oda:
Bemegy valamennyi, Sebestyént kivéve,
Nem vacsorál már ő, lesz közel husz éve. –
A szomszéd mezőkön bús furulyahang kel,
S lenge szellő szárnyán magas égig hat fel:
Zokogó panassza olly szomorun hangzik,
Még a csillag is sír, - csaknem ide hallok…
Legalább könyüi, tiszta harmat könyek,
A föld pázsitára bőséggel ömölnek…
Az öreg csak hallgat…köny tolul szemébe…
Mult idők emlékén csügg a falu véne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése