Francis Jammes: Rózsákkal telne és...

Rózsákkal telne és darázzsal a verandánk.
Délután hallanánk a kis templom harangját:
s a szöllő átsütött drágaköve nyugodtan
aludna szinte a könnyű árnyban s a napban.
Hogy szeretnélek ott! Huszonnégy évemet
neked adnám, s szivem, s tréfás szellememet,
költészetem fehér rózsáit, s büszkeségem.
De hát nem láttalak, s talán meg se születtél.
Csak azt tudom: ha már meglennél s valahol
itt élnél, ahol én, a végtelen mezőkön,
a szőke méhek alatt nevetve csókolóznánk
a kis patak partján s lehajolna a lomb ránk.
Nem hallatszana más, csak a nap melege.
Füledre árnyat mogyoróbokor ejtene.
Aztán megszünne a nevetés, ajkam-ajkad
csókokkal mondaná el az elmondhatatlant:
s pirosló szádon megtalálnám a friss éf,
a szőke fürt, a piros rózsa s a darazsak ízét.

/Ford.: Szabó Lőrinc/