Heltmann Ervin: Az éjfekete pillangó

Törvény a tündéreknél, hogy csak éjszaka idején űzhetik játékaikat. Hajnalban vissza kell térniük rejtekhelyükre, mert különben, mihelyt az első napsugár éri őket, elpusztulnak.

Éjszaka, midőn a holdvilág ezüstös fényével vonja be a tájat, pajzán táncot járnak a harmatos mezőkön. Hintáznak azokon a szellős függőhintákon, amelyeket a fák ágai vagy a magas fűszálak között az óriás pókok szőnek nekik. Incselkednek egymással, a virágokból kiszedik a harmatot és egymásra öntik. Az erdők-mezők ilyenkor hangosak a kacagásuktól. Mintha csupa ezüstharang csilingelne.

Egyes virágok éjszaka vannak ébren. Ezek látják a tündérek játékát. Bódító illatot terjesztenek maguk körül. Ez az illat helyettesíti náluk  a beszédet. Egyesek azonban álmosak. Ezek mitsem látnak és hallanak. Ha tündérek felől megkérdeznétek őket, ostobán hallgatnának. Illatuk is gyenge, alig érezhető.

A tündérek lenge, áttetsző ruhát viselnek. Ködasszony szövi azokat, aki a mocsárba tanyázik. Ruhájukat fényes, világító övekkel és csatokkal ékesítik, amelyek a hold sugaraiból készültek. Megértitek ezért, hogy miért kell a tündéreknek, még mielőtt felkel a nap, elrejtőzködniük. A nap izzó sugarai mindent felemésztenek. Ködfátyolt és holdsugár-ékességet egyaránt. Mindezekre őket királyuk oktatta ki, aki mindent tud, aki öregebb, mint a legrégibb idők, amelyekben táncot járnak.

Egy éjszaka a tündérek az erdő oly részén mulattak, ahol a madarak részére sok háló volt fölállítva. Már sok-sok madár esett azoknak áldozatául. Hiába volt minden erőlködésük, megmenekülni onnan már nem tudtak. A könyörületes halál végre megszánta őket és megváltotta szenvedéseiktől.

Egy feketerigó csak féllábával került a hálóba. Minden erejével azon volt, hogy megmeneküljön. Látta az arrafelé lebegő tündéreket, kérte őket:

-      Kedves tündérek! Szánjatok meg engem, szabadítsatok meg fogságomból. Mindjárt itt lesz az a gonosz ember, aki e hálót felállította. Akkor végem van, megöl. Megfosztva tollazatomtól, megsüt engem, vagy kalitkába zár, ami még a halálnál is rosszabb. Oh, kedves tündérek, szabadítsatok meg engem.

-      Előbb meséld el nekünk, hogy ki vagy és miként éled a világodat – felelték a tündérek, mert hát hiába, a tündérek is kíváncsi természetűek.

A rigó mesélni kezdett.

-      Ragyogó, napsugaras kertben van az én otthonom. Ha süt a nap, fészkemre ezüstös árnyék borul. Az almafa legmagasabb ága a szószékem. Itt ülök minden reggel, várom a nap felkeltét. Első akarok lenni, aki a napot üdvözli. Előbb minden szürkeséggel van bevonva. Csakhamar azonban kezdenek a színek ragyogóvá válni. Erdők-mezők smaragdos fényben tündökölnek. A táj tele van hintve tarka-barka, szebbnél-szebb virágokkal. Az ég mind világosabb és kékebb lesz. A nap első sugarai kezdenek feltünedezni. Erre én és az összes éneklő társaim hangos éneklésbe kezdünk. Oh, szabadítsatok meg tündérek, hogy üdvözölhessem a napot.

-      Mesédet mi nem értjük. Olyan színeket, amilyenekről beszélsz, mi nem ismerünk. Ilyenek nem is léteznek. A nap is egészen más, mint amilyennek lefested. Aki abba beletekint a halál fia.

-      Ti csak azt mondhatjátok, amit tudtok – felelte mélyet sóhajtva a rigó. – De szabadítsatok meg. Örök életemre hálás leszek…

-      Örök életedre? – csúfolódtak a tündérek. Tudod is te azt, hogy mi az örök élet. Azt képzeled, hogy csak néhány nyarat jelent. Hanem éppen azért, mert rövid az élet, visszaadjuk szabadságodat.

Erre megszabadították a rigót kötelékeitől, amely örömkiáltásokban tört ki s eltűnt a fák között.

A tündérek nevettek, fejüket rázták. De az egyik tündért a rigó meséje gondolkodóba ejtett. Heves, emésztő vágy fogta el ama világ után, amelyet a rigó lefestett. Mily szép is lehet abban a világban élni. Vajon miért is tiltották el attól a tündéreket?

A balga kis tündér a nedves fűben állva kiterjesztette karjait és felkiáltott: - Oh, ha csak egyszer láthatnám a napot!

Épp abban a pillanatban haladt arra a reggeli őr. Ő ügyelt a tündérekre. Neki kellett vigyázni arra, hogy a tündérek idejében keressék fel árnyas fekhelyeiket. Nagy, kék harangvirág volt a kezében. Ennek hangjai figyelmeztették a tündéreket, hogy idejük lejárt.

A tündérek játszóhelye pár perc alatt kiürült, de a nap után vágyódó tündér durcásan a helyén maradt. Semmi hajlamosságot sem mutatott arra, hogy pihenőre térjen. Az őr megszólította:

-      Ha nem engedelmeskedel parancsomnak, jelentést kell tennem az öreg királynál.

-      Mit bánom én. Azért mégsem térek pihenőre.

Az őr a királyhoz sietett. Jelentette, hogy egy tündér megtagadta az engedelmességet. Nem akar lepihenni!

Nagy haragra gyulladt a király, de mikor meglátta a tündért, elszomorodott, mert épp az volt az ő kedvenc tündére.

-      Miért vagy engedetlen? Miért szegülsz parancsaim ellen, hisz azok csak a javadat szolgálják.

A tündér sírni kezdett:

-      Oh, uram, királyom, könyörülj rajtam. Vágyódom a nap után. Többé nem tudok moha-ágyamba visszatérni. Látnom kell a vörös fellegeket, a színeket, a sokféle tarka virággal teleszórt mezőket, réteket.

-      Balga gyermek! – felelte a király szomorúan. Nem tudod, hogy ti tündérek ettől a világtól el vagytok tiltva? A nap a mi ellenségünk. Elpusztulunk izzó sugaraitól.

A tündér a király lába elé borult.

-      Oh, királyom, engedj meghalnom. De nem tudok lemondani többé arról, hogy a napot – bár csak egyszer is – ne lássam.

A király elgondolkozott, majd így szólt:

-      Mint tündér nem láthatod a napot. Előbb el kell hogy varázsoljalak téged. De gondold meg jól, hogy mit teszel. Többé sohase térhetsz vissza közénk. Meg kell halnod, ha a mi ellenségünk: a nap ismét visszatér ágyába.

-      Elviselem a sorsom, csak teljesítsd kívánságom!

-      Legyen hát! Átváltoztatlak fekete pillangóvá – mondta a király, megérintve a tündért ezüst lándzsájával.

Alig hangzottak el a szavak a király ajkáról, a tündér helyén egy gyönyörű, nagy, éjfekete pillangó repdesett, amely rászállott egy tavaszi virágra. A király még egy szomorú pillantást vetett kedvencére, aztán visszatért kastélyába.

A fekete pillangó izgatottan várta a napfelkeltét. És csakhamar meg is történt. Az első sugarak kezdték már a hegyek mögül feltünedezni. Erre hangos lett a táj a madarak énekétől. A mezők és a rétek fényárban úsztak. A harmat szerteszét ezüstös fényben csillogott. Fent az almafa tetején pedig ott ült a rigó és Isten dicsőségét, a természet csodálatosságát magasztalta.

A fekete pillangó, amelynek élete csak egy napig tartott, örömittasan, reszketve repült, inkább támolygott a nap elébe. Egész nap szürcsölte a fényt, a ragyogást. Midőn pedig beesteledett, rászállott egy nagy fehér rózsára és ott is maradt.

Így fejezte be az életét a fekete pillangóvá elvarázsolt tündér!... Éjjel eljöttek egykori társai: a tündérek. Fűből ravatalt készítettek, rózsával telehintették, ráfektették a halott pillangót, és elhantolták.

Ha láttok valahol ilyen sötétszínű vagy más szép pillangót, ne bántsátok! Jusson eszetekbe ez a mese. Hátha az a pillangó is elvarázsolt tündér, aki csak egy napig élhet, csak egy napig fürödhet a nap aranysugaraiban.