J. W. Goethe: Viszontlátás és búcsú

Szivem dobbant: gyorsan nyeregbe!
Szinte vágyat előz a tett.
A föld már ringott, esteledve,
s éj függönyözte a hegyet:
mint föltornyosult óriás, állt
a tölgy, a ködruhás király,
s száz fekete szemével strázsált
az erdőszélen a homály.

Felhődombról nézett a hold, csak
sanditva, párái mögűl,
puhaszárnyú szelek lobogtak,
sikongtak a fülem körűl:
az éj ezer szörnyet teremtett,
de kedvem friss volt és vidám:
milyen tüze gyulladt szivemnek!
ereimben micsoda láng!

És láttalak, és már felém folyt
tekinteted édes tüze:
szivem egészen a tiéd volt
s ajkam minden lehellete.
A drága arcra rózsa, illat
s az egész tavasz odagyűlt,
és csók várt - istenek! - amit csak
reméltem, érdemtelenűl!

De ah, a nap kél, máris itt a
búcsú a fájó hajnalon:
milyen mámor a csókjaidban!
szemedben milyen fájdalom!
Mentem: láttam, hogy integetsz, hogy
szemedből a könny hogy ömöl:
mégis, mily gyönyör, hogy szeretsz! s hogy
szeretlek, nagy Ég, mily gyönyör!

/Ford.: Szabó Lőrinc/