Sugarait, melyek, szétszórva, ma
alig törtek át a földön, milyen
fényárba zsúfolta, s estére hogy
bearanyozta nyugatot a nap!
Ahova néztünk, minden színarany volt.
Arany volt a halászlak ablakában,
az csüngött fákról, sürű esőben
folyva alá, szőkén a nyír alatt
s bíborban a juhar ágairól.
Az folyt a folyón, sürűn, vastagon.
Attól tündökölt a tarka hegyoldal
halványsárgától narancsvörösig,
és fent az őszi felhők keretében
topázoktól izzott a csöndes ég.
Csónakunk partot ért, a mikor kiszálltunk,
lábunk alatt zizegett az avar,
és hasadó vadgesztenye mutatta
barna ruhájából arany szivét.
Erős lombszaggal telt a levegő
s remegett, mintha most csendűlne ki
benne végső, sápadt nyomaival
az a sok álom, vágy, csók, eskü, szó,
melytől a szelid májusban s a forró
juniusban annyi szív összedobbant.
A parton a halász aranyhajú
gyermekei játszadoztak, mezítláb,
nagy szemükben kék nefelejcsit
raktározta télire az idő:
kettő egy borult ladikkal vesződött,
a többi meg a rőt avart dobálta
és kacagva futkározott a parton.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése