Szemem behúnyom és megszólal a sötétség:
hogy ő nem is sötét, s pár villanást kigyújtva
megérteti velem szó nélkül újra s újra
a fény a lényeg, ő zengi a sors zenéjét.
Az ismeretlen éj előttem sok pecsétjét,
erőre kapva, ím feltöri egy perc múlva,
s a mélységből legszebb csillámait kinyújtja:
a hulló vak halál száz apró ellenségét.
Szemem behúnyom és bennem most egy világ van,
oly nagy: hogy elvakít s énem pusztítva száguld,
ki zúgó mélységét eddig még át nem éltem.
Mert akkor érzek én csupán, ha már homály van,
a fény inkább enyém, amint szememre árny hullt
és még egy rózsa is kibomlik a sötétben.
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése