"Megállj, fiam, megállj! légyen elég
Mai utunk, úgy is barnúl az ég,
S mindenfelől felhő tornyosodik:
Itt egy hajlék, ide szállhatunk,
S míg a kelő vihar mordonkodik,
Mi addig békében nyughatunk:
Mert a sötétségben
E nagy sürűségben
Könnyen elbódulhatunk."
"Hah, atyám! ő az, a rég szeretett!
Ím mely híven elémbe sietett,
És elhagyá puha nyoszolyáját!
Érettem a szabadban mulat:
Itt virrasztja a lelkek óráját.
Felkölté a belső szorulat.
Atyám! maradj magad,
Engem hozzá ragad
Egy hatalmas indulat!"
" Fiam! ne menj, hallgasd bús atyádat,
Még lesz idő ölelni mátkádat.
Oh ne szaladj biztos vesztedbe,
Mert ama csalóka kisértet
Örök kárt tesz ártatlan szivedbe"
S letöri virágzó létedet.
Maradj, fiam, maradj!
Kétségben itt ne hagyj!
Szabadítsd meg lelkedet."
De az ifju tüzes indulatját
Követvén, elhagyja kérő atyját:
Egyedűl csak váró mátkájához
Száguldva lépésit sietteti:
És mentől közelebb jön céljához,
Erejét annál jobban készteti.
Végre vad mozgással
S örömkiáltással
Magát karjába veti.
És háborgó szívének hevében
Bűnös kívánat égvén mellében,
Kénybe merűlve, tüzesen
Üdvezli s öleli mátkáját,
S tele kivánattal, édesen
Csókokkal födözi arcáját.
A mátka hallgatva
Magát odaadva
Még neveli vad lángját.
És hogy egyszer meghűlt meleg vére,
Minekután' kedvesét kényére
Ölelte - kifejtőzik karjából:
S felmegy a puszta kápolnába,
Mely ékesen sok ezer fáklyától
Tündöklik ünnepi pompába':
S énekzaj, dobzódás,
Tánc, lárma s riadás
Hallék romladékába'.
"Szép mátkám, szólj! minő mulatságra
Jövünk oda a magányosságra?"
"Ott vannak a hivatalosok
Egy holt s egy élő menyekzőjére:
Ott vigadnak a lakodalmasok
E ritka párnak örömére.
S szép ifjú! siessünk,
Hogy oda érhessünk
A boldogok helyére."
" Rajta, vendégeim! mulassatok,
Jelen nagymesterünk, vigadjatok!
Míg a végzés sírunkat bezárja
S visszahajt a kakas szólása,
Addig kiki holti táncát járja,
S az éjnek rezgő harsogása
A földet rengesse
S az eget keresse:
Úgy a lelkek szokása."
*
A lelkek éneke
"Mély gödörben eltemetve
Por fedi csontjainkat,
Míg az éjfél új életre
Feloldja láncainkat:
S míg az élő álomba dől,
Kizúdulva üregeinkből
A föld színén tévelygünk:
S homályos dalt zengve,
Sírok körül lengve
A sötétben enyelgünk.
Temetőkben forgó szélként
Tartjuk víg táncainkat:
Fél az útas, midőn hallja
Recsegő tagjainkat,
S beterítve lepedőkkel
Völgyeken le s hegyeken fel
Szirtről-szirtre lépdezünk:
S a tenger habjain
Felhők hullámain
Zajongva örvendezünk.
Nevetve a föld fiait,
Kik ébren tépelődnek
S hiú gőggel, ezer bajjal
A világgal vesződnek:
Az eszmélőt kis mécsétől,
A fösvényt rejtett kincsétől
Elrezzenti játékunk:
Az öröm szépére,
Szerelem ölére
Halálszínt von árnyékunk.
*
Így zeng a menyekzősök rémdalja,
Az ifj azt borzadozva hallja:
De a mátka őtet karon fogva
A vendégek sorjába vezeti,
És a csodálkozót mosolyogva
Nyájasan a tánchoz készteti:
És vele sebesen
Csak ketten, kedvesen,
A rendeket követi.
És hogy az ifju már elfáradott,
S rég bedőlt oltáron nyugodott,
Egyszerre a kápolna körében
Halotti csendesség támadott.
Csak a mátka, egy pohár kezében,
Az ifjúhoz fordul, s így szólott:
"Kedves! Igyál ebből
Az élet kelyhéből,
Amelyet sorsod adott."
És ő a kelyhet kezébe veszi,
Már irtózva ajkához teszi -
Már-már iszik - hogy kivülről atyja
Kérő szava:" Fiam, ne igyál!"
Az ifjúnak füleit meghatja.
Megdermedve s kétségben ott áll,
Nem tudván, mit tégyen,
Hogy kimentve légyen
A megbántott atyjánál.
Hasztalan! a szép hízelkedése
Többet nyoma, mint atyja kérése,
S az ifjú a kelyhet kiüríti
A vendégek egészségére:
De a tűzital őt megszédíti,
S odadől az oltár szélére:
Mátkáját kiáltja
És gyűrűjét váltja,
A menyekző jelére.
És azonnal az óra egyet üt,
És mindjárt sötétség lesz mindenütt:
A tánc zaja s dobzódás megszűnik,
Az egész kápolna megrendűl,
A társaság egyszerre eltűnik
S csörögve egy csonthalomba dűl:
Végtére békesség
Halotti csendesség
Uralkodik egyedűl.
Ott az ifju szörnyű ijedtségben
Maga lévén a nagy sötétségben:
Búbánat szorúlván keblébe,
Lappangva keresi mátkáját,
Végre lelke kínos kétségében
Átkozza létének óráját.
Élve eltemetve,
Keresi reszketve
A kápolna ajtaját.
S a csontpályán egy gödörbe lépve -
S előtte áll kedvesének képe:
" Te vagy, drága? oh mint kerestelek
Itt a gonoszok lakásába:
Jőjj, hogy többé el ne veszesselek,
Csak gyorsan férjed hű karjába!
Szép mátka! siessünk,
Hogy innen mehessünk
Fel atyádnak várába."
De a mátka hosszan sóhajtozva,
És előtte csontvázzá változva
Az ifjúhoz így szól fel sírjából:
"Ifju! kit keresél, hamuvá vált.
Szülői átkával a sírba szállt:
Megfosztva a lelkek nyugalmától,
Erőszakos halált szenvedett,
Számkivetve a jóknak sorából
Eldúlva tovább nem élhetett,
S szilaj kétségébe
Tőrt ütvén mellébe
Önnön gyilkosává lett.
S te, ki hűtlenül feláldoztad,
S indulatoddal vesztét okoztad,
Itt mátkád menyekzős nyoszolyája,
Minden kivánatja szivednek!
Itt végződik létednek pályája:
Szép ifju vége életednek!
Az úr, a hatalmas,
Legyen hát irgalmas
Szegény bűnös lelkednek."
Mai utunk, úgy is barnúl az ég,
S mindenfelől felhő tornyosodik:
Itt egy hajlék, ide szállhatunk,
S míg a kelő vihar mordonkodik,
Mi addig békében nyughatunk:
Mert a sötétségben
E nagy sürűségben
Könnyen elbódulhatunk."
"Hah, atyám! ő az, a rég szeretett!
Ím mely híven elémbe sietett,
És elhagyá puha nyoszolyáját!
Érettem a szabadban mulat:
Itt virrasztja a lelkek óráját.
Felkölté a belső szorulat.
Atyám! maradj magad,
Engem hozzá ragad
Egy hatalmas indulat!"
" Fiam! ne menj, hallgasd bús atyádat,
Még lesz idő ölelni mátkádat.
Oh ne szaladj biztos vesztedbe,
Mert ama csalóka kisértet
Örök kárt tesz ártatlan szivedbe"
S letöri virágzó létedet.
Maradj, fiam, maradj!
Kétségben itt ne hagyj!
Szabadítsd meg lelkedet."
De az ifju tüzes indulatját
Követvén, elhagyja kérő atyját:
Egyedűl csak váró mátkájához
Száguldva lépésit sietteti:
És mentől közelebb jön céljához,
Erejét annál jobban készteti.
Végre vad mozgással
S örömkiáltással
Magát karjába veti.
És háborgó szívének hevében
Bűnös kívánat égvén mellében,
Kénybe merűlve, tüzesen
Üdvezli s öleli mátkáját,
S tele kivánattal, édesen
Csókokkal födözi arcáját.
A mátka hallgatva
Magát odaadva
Még neveli vad lángját.
És hogy egyszer meghűlt meleg vére,
Minekután' kedvesét kényére
Ölelte - kifejtőzik karjából:
S felmegy a puszta kápolnába,
Mely ékesen sok ezer fáklyától
Tündöklik ünnepi pompába':
S énekzaj, dobzódás,
Tánc, lárma s riadás
Hallék romladékába'.
"Szép mátkám, szólj! minő mulatságra
Jövünk oda a magányosságra?"
"Ott vannak a hivatalosok
Egy holt s egy élő menyekzőjére:
Ott vigadnak a lakodalmasok
E ritka párnak örömére.
S szép ifjú! siessünk,
Hogy oda érhessünk
A boldogok helyére."
" Rajta, vendégeim! mulassatok,
Jelen nagymesterünk, vigadjatok!
Míg a végzés sírunkat bezárja
S visszahajt a kakas szólása,
Addig kiki holti táncát járja,
S az éjnek rezgő harsogása
A földet rengesse
S az eget keresse:
Úgy a lelkek szokása."
*
A lelkek éneke
"Mély gödörben eltemetve
Por fedi csontjainkat,
Míg az éjfél új életre
Feloldja láncainkat:
S míg az élő álomba dől,
Kizúdulva üregeinkből
A föld színén tévelygünk:
S homályos dalt zengve,
Sírok körül lengve
A sötétben enyelgünk.
Temetőkben forgó szélként
Tartjuk víg táncainkat:
Fél az útas, midőn hallja
Recsegő tagjainkat,
S beterítve lepedőkkel
Völgyeken le s hegyeken fel
Szirtről-szirtre lépdezünk:
S a tenger habjain
Felhők hullámain
Zajongva örvendezünk.
Nevetve a föld fiait,
Kik ébren tépelődnek
S hiú gőggel, ezer bajjal
A világgal vesződnek:
Az eszmélőt kis mécsétől,
A fösvényt rejtett kincsétől
Elrezzenti játékunk:
Az öröm szépére,
Szerelem ölére
Halálszínt von árnyékunk.
*
Így zeng a menyekzősök rémdalja,
Az ifj azt borzadozva hallja:
De a mátka őtet karon fogva
A vendégek sorjába vezeti,
És a csodálkozót mosolyogva
Nyájasan a tánchoz készteti:
És vele sebesen
Csak ketten, kedvesen,
A rendeket követi.
És hogy az ifju már elfáradott,
S rég bedőlt oltáron nyugodott,
Egyszerre a kápolna körében
Halotti csendesség támadott.
Csak a mátka, egy pohár kezében,
Az ifjúhoz fordul, s így szólott:
"Kedves! Igyál ebből
Az élet kelyhéből,
Amelyet sorsod adott."
És ő a kelyhet kezébe veszi,
Már irtózva ajkához teszi -
Már-már iszik - hogy kivülről atyja
Kérő szava:" Fiam, ne igyál!"
Az ifjúnak füleit meghatja.
Megdermedve s kétségben ott áll,
Nem tudván, mit tégyen,
Hogy kimentve légyen
A megbántott atyjánál.
Hasztalan! a szép hízelkedése
Többet nyoma, mint atyja kérése,
S az ifjú a kelyhet kiüríti
A vendégek egészségére:
De a tűzital őt megszédíti,
S odadől az oltár szélére:
Mátkáját kiáltja
És gyűrűjét váltja,
A menyekző jelére.
És azonnal az óra egyet üt,
És mindjárt sötétség lesz mindenütt:
A tánc zaja s dobzódás megszűnik,
Az egész kápolna megrendűl,
A társaság egyszerre eltűnik
S csörögve egy csonthalomba dűl:
Végtére békesség
Halotti csendesség
Uralkodik egyedűl.
Ott az ifju szörnyű ijedtségben
Maga lévén a nagy sötétségben:
Búbánat szorúlván keblébe,
Lappangva keresi mátkáját,
Végre lelke kínos kétségében
Átkozza létének óráját.
Élve eltemetve,
Keresi reszketve
A kápolna ajtaját.
S a csontpályán egy gödörbe lépve -
S előtte áll kedvesének képe:
" Te vagy, drága? oh mint kerestelek
Itt a gonoszok lakásába:
Jőjj, hogy többé el ne veszesselek,
Csak gyorsan férjed hű karjába!
Szép mátka! siessünk,
Hogy innen mehessünk
Fel atyádnak várába."
De a mátka hosszan sóhajtozva,
És előtte csontvázzá változva
Az ifjúhoz így szól fel sírjából:
"Ifju! kit keresél, hamuvá vált.
Szülői átkával a sírba szállt:
Megfosztva a lelkek nyugalmától,
Erőszakos halált szenvedett,
Számkivetve a jóknak sorából
Eldúlva tovább nem élhetett,
S szilaj kétségébe
Tőrt ütvén mellébe
Önnön gyilkosává lett.
S te, ki hűtlenül feláldoztad,
S indulatoddal vesztét okoztad,
Itt mátkád menyekzős nyoszolyája,
Minden kivánatja szivednek!
Itt végződik létednek pályája:
Szép ifju vége életednek!
Az úr, a hatalmas,
Legyen hát irgalmas
Szegény bűnös lelkednek."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése